Ki ótavaszból múló nyárba lépdel át
örökre őrzi kék ibolyák illatát.
Fölötte lilán, meggyszirmok szórta égen,
arany virágport röptet kósza szemérem.

Ki illatdús nyárból késő őszbe baktat –
elvesztve az ízek feletti hatalmat,
s talpa alatta hullt dió zöld burka reszket -,
megtanulta már a mézsárga fegyelmet.

Ki ködös őszből hideg tél felé megyen,
nem töpreng már semmi zúzmarás éneken.
A pónyik almák kásás húsa neki édesül,
Kaszás kínálja égi házát fészerül.

Ki a havas télből új tavaszba téved,
arcát bölcs mosolyba rántja már az élet.
Az ámulat örökké úgysem tartana.
Fölötte ibolya ég: örök ballada.

2018. december 29.