A szerző, bár életünkben oly ritkán találkoztunk, igen jó barátom. Egymástól távol ugyan, mégis sűrűn találkoztunk életünk delén az elkötelezett munkában, a használni akarásban.
1948-ban született Enyedszentkirályon, 1973-ban történész oklevelet szerzett a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen, 1977-ig tanított, majd a Nagyenyedi Bethlen Kollégium könyvtárának hosszú ideig egyedüli, magányos munkatársa. Onnan ment nyugdíjba. Mindennapi munkája mellett rendszeresen tudósította művelődési anyagokkal, helyi hírekkel, tudósításokkal a Romániai Magyar Szót – azokban a rendszerváltó években ténylegesen is kollégák voltunk. Szerettem azt a módot, ahogy megkísérelte értékesíteni a gondjaira bízott szellemi értékeket, amiket oly sokáig kénytelen volt hallgatással és rejteztetéssel védelmezni. 2017-ben, a Művelődés Egyesület kiadásában megjelent „Régi dal régi dicsőségről” című tanulmánykötetének előszavában olvashattam erről:
„Minden ember életében vannak sorsdöntő pillanatok, melyek egy életre meghatározzák, meghatározhatják életútjának további alakulását, életre szóló tartalommal töltvén ki annak mindennapjait. Jómagam is a nagyenyedi Bethlen Könyvtár nyújtotta egyedi lehetőségek, előnyök élvezőjévé váltam azáltal, hogy e jeles intézmény gondozására, kezelésére kaptam megbízatást, minek során, e minőségemben, harmincöt éven át gazdag élményekkel, benyomásokkal, de mindenekelőtt rendkívül tartalmas ismeretanyaggal kerültem kapcsolatba, mellyel semmiféle más téren, más szakterületen sem találkozhattam volna, meg nem ismerkedhettem volna. Nem kevés időmbe került mindezt átfogni, apró részleteiben fölfedezni és megismerni e kincsesbánya rejtett értékeit, átfogó képet alkotván az évszázados polcokon felhalmozott több évszázados temérdek forrásanyagról, elsősorban magyar történelmi, kulturális, tudományos, egyházi örökségünkről, hogy majd, mindezek ismeretében elkezdhessem feltáró, ismeretterjesztő munkámat. Menet közben jutottam azon következtetésre, hogy a nagy nyilvánosság – noha addig is értékes munkák jelentek meg elődeim tollából e könyvtári állományról – mind helyi, mind erdélyi vonatkozásban még eléggé keveset tud e gyűjtemény részletes tartalmáról, nagybecsű, elsősorban magyar vonatkozású értékeiről. Éppen ezért az ilyen jellegű, népszerűsítő adatközvetítést tekintettem elsőrendű feladatomnak. E tekintetben születtek meg azon írásaim, melyeket az 1990-es évekkel kezdődőleg, országos kiadványainkban, központi napilapunkban juttattam el minél több olvasóhoz.”
Ezek után jöhetne a bizonyító jellegű felsorolás a Győrfy Dénes megjelent munkáiról, amitől azért tekintünk el, mert a teljesség elvét éppen csak megközelíteni tudnám. Szilveszter előtt jutott el hozzám három munkája, köztük a „Régi dal régi dicsőségről”. Cikkek, tanulmányok Nagyenyed és Erdély kulturális örökségéről, illetve az Enyedszentkirályi Emlékkönyv. De élvezettel és haszonnal forgattam korábban a Győrfy Dénes összeállította és gondozta Sáska-kötetet a neves enyedi orvos afrikai élményeiről, tanulmányoztam a Vita-testvérek – Sándor és Zsigmond – levelezését, amit a közérdek jegyében szintén ő rendezett sajtó alá, s ma is a felfedezés erejével böngészem gyűjteményemben az RMSZ-ben megjelent művelődéstörténeti cikkeit, híradásait. Győrfy Dénes 2008-ban Monoki István díjat kapot, laudátora Spielmann Mihály volt, a vásárhelyi testvérintézmény, a Teleki Téka egykori vezetője. Az alább közölt összefoglalóban Abrudbánya magyar kulturális hagyományairól a szórványsors egy lehetséges színfoltját találjuk. Győrfy Dénes életművében ma már se szeri, se száma a hasonló búvárlások lehetőségének… (Cseke Gábor)

A Pallas Nagy Lexikona alábbiakat rögzítette Abrudbányáról:
„Latin neve: Auiaria Maior, szász neve: Gross-Schlatten, Altenburg, román neve: Abrud. Rendezett tanácsú város a Stur hegy alján. Helyén a rómaiak idején is város feküdt s a procurator aurarkítn is a mai Abrudbányán székelt. Az erdélyi aranymívelés központja, bányászata tulajdonképpen Verespatak, Korna hegyeiben zajlott le, Zalatna, Topánfalva és Verespatak körül. A bányák évente 1070 kg aranyat adtak. Az Árpádok alatt a gyulafehérvári püspökséghez tartozott, bányászai szász telepesek voltak. 1784 novemberében Horea és Closca csapatai vérfürdőt rendeznek, 1848 májusában a várost Iancu seregei fosztják ki és égetik fel s koncolják föl lakosságát. Mindezen történések után ismételten fölépül e város, oly módon, hogy a XIX. század második felében járásbírósággal, telekkönyvi hivatallal, bánya- és aranybeváltó hivatallal, bányabiztossággal, római katolikus, református ás unitárius templommal, kaszinóval, takarékpénztárral, bányasegélyző egyesülettel, állami elemi leányiskolával, állami polgári fiúiskolával, rendezett tanáccsal, számos csinos emeletes házzal rendelkezett. Mindezekben valaha pezsgő magyar élet zajlott az évek hosszú során.”

A szépséges természeti környezet is valósággal vonzotta az utazókat, természeti írókat, így veszi célba e tájat már a 19. század első felében, amikor immár divattá vált tájainkon is a természetjárás, a kiránduló magyarok nem kevés hányada. Így jut el 1837-ben, 1838-ban, 1839-ben e vidékre Zeyk János erdélyi úttörő turista, aki aztán a kolozsvári Nemzeti Társalkodóban ismertette e vidéken szerzett tapasztalatait és élményeit. 1841 júliusában pedig Eördegh Károly Nagyenyedről kiindulva járta be az Erdélyi Érchegység legfontosabb nevezetességeit s bányászati központjait, úti élményeiről a Bethlen Könyvtárban őrzött kéziratából szerzünk tudomást, melyben Abrudbányáról többek között ezeket írta:

„A város néhány ízléses épületeivel elég csinos, itt történik honunkban a leggazdagabb aranyváltás minden hétfőn. A beváltást az aranypor megtisztítása és megpróbáitatása előzi meg, ti. a por vasmozsárba tétetvén, mennyiségéhez képest kéneső töltetik rá, mely hosszas dörgölés és mosás után az aranyat magába veszi azután ezen egyveleg rongyba kötve, kemény apró cserépcsészébe, kemencébe tétetik, hol bizonyos idő múlva a kéneső tűz által elgőzölög, de hogy el ne enyésszen, vas csövekben újból felfogatik, s az aranypor keményen egybetapulva megmarad. Ez a teljes bizonyosság okáért ketté vágatik, ha eléggé megtisztított nem lenne, tulajdonosának bővebb megtisztítás végett visszaadatik és végül értéke szerint beváltatik.”

Abrudbánya közelében fogták el Varga Katalint, a vidékre települt magyar asszonyt, aki a mócok jogainak védelmében emelte föl szavát, s akit végül is Andrei Saguna görögkeleti püspök vikárius közreműködésével Pogány György akkori alispán kerített kézre 1847-ben – cselhez folyamodva – a bucsumi templomszentelés alkalmával. A templomból való kijövetelkor Saguna és Pogány karjukat ajánlották Katalinnak, s az alispán pedig a maga szánjához vezette. A nép ujjongott ötömében., viszont az abrudbányai útra érve, a tömeg ámulatára Zalatna felé kanyarodott a püspök és alispán szánja. A jelenlevők közül sokan lóra pattantak, de apró hegyi lovaik távol elmaradtak a robogó szántól, mely rövid zalatnai pihenő után Gyulafehérvárra száguldott. Onnan a továbbiak során – jobb biztonság céljából – az enyedi fogházba költöztették Varga Katalint. Pogány György pedig, aki az 1848-49-es események során igen sokszor került végveszélybe, gyakran ismételgette, hogy azért a bucsumi úrnő elfogására nehezen szánná reá magát még egyszer életében.
1848-49-ben e vidék is a tragédiák színhelyévé válik. Elegendő, ha a zalatnai és abrudbányai eseményekre gondolunk, melyek emlékét az ompolygyepűi oszlop, valamint a közelében begyepesedett tömegsír őrzi napjainkban is.
Az 1850-es évek komor, nyomasztó hangulata Abrudbányán is éreztette hatását. Azon idő tájt egy Ruf nevű császári kerületi főnök a mindenható e városban, aki negatív cselekedetei által rögzítődött Abrudbánya abszolutizmuskori történetében. A császár születésnapjára a helyi hivatalnokokból kényszerdalárdát szervezett, melynek ellentmondani vagy abban részt nem venni főbenjáró bűnnek számított. El lehet képzelni, mennyire emelhette az ünnepi istentisztelet magasztosságát a csupa botfülűekből verbuvált dalárda. S ugyancsak az ő rendeletére kórházat rendeztek be a város területén. Eddig minden rendjén is volt, csupán a betegek hiányoztak, a vidékiek ugyanis tartózkodtak, idegenkedtek az új intézménytől. A főnök pedig ablakából kitekingetve, igen sok részegen lődörgő egyént fedezvén fel a város főterén, rögtön meg is parancsolta, hogy azokon azonnali kórházi kezelést bonyolítsanak le, persze a kezelési költség azonnali és kötelező behajtásával. 1852-ben a kornai Kirnik hegyben levő Szent Simon aranybányában néhány régi viasztáblát találtak. Diószeghy Lajos bányaigazgató, a főnök utasítására, hogy minden talált értéket be kell szolgáltatni, be is mutatta azokat a kerületi főnöknek. Annak viszont halvány fogalma sem lévén a tárgyak értékéről, rögtön vissza is adta bemutatójának, aki gyors ütemben a budapesti régészeti múzeumnak postázta. Lett is aztán nagy zűr a lapokban, mely a bécsi udvarhoz is eljutott, s kapott az abrudbányai főnök olyan fejmosást, hogy a továbbiak során már csak a viasztáblák emlegetésére is halálos dühbe gurult.
Egy alkalommal a Detunátára szervezett kirándulást a német hivatalnokokkal, melyre a varos magyarsága is meghívást kapott. Ez viszont távolmaradásával fejezte ki ellenszenvét és tiltakozását. Történt viszont, hogy pontosan azokban a napokban a Peleskei nótáriust adták elő az Abrudbányán tartózkodó színészek. A magyarság in corpore jelent meg az előadáson s ott értesülvén Jókai Mór jelenlétéről, no meg arról is. hogy másnap őmaga a Detunátára készül, e napon a magyarok sokasága is társult a jeles író kiruccanásához.
A kiegyezést követő időszakban Abrudbányán is felpezsdült a magyar élet. Így pl. 1848. március 15-ike 35. évfordulóján, 1883. március 15-én nyilvános ünnepély keretében emlékeztek a szabadság szent napjára – mely alkalommal az időközben megalakult Polgári olvasó és társalgó egylet az ünnepély főszervezője –, melynek keretében a 16 tagú egyesült zenekar, a polgári vegyes kar s egy kvartett lépett színre, a zeneszámokat emlékbeszéd és szavalatok gazdagították. A közreműködő nők egyforma ruhába öltözve, vállukon nemzeti színű szalaggal, a férfiak pedig hasonló színű kokárdával mellükön léptek színre. 1884 telén pedig a farsangi bálok sorozata követi egymást Abrudbányán. Egyik ilyen mulatságról alábbiak szerint számol be az enyedi Közérdeknek a helyszíni tudósító: „A füzértánc igen szépen volt rendezve, s meg kell jegyeznem, hogy igazán nagyon szép és mulattató alakzatok fordultak elő benne s tovább tartott egy óránál. Ezt követte a körtánc és végre a csárdás, melynek reggeli fél nyolc óra vetett véget, amikor is a lelkesítő Rákóczi-induló harsogása mellett, egymásnak jó reggelt kívánva, a legjobb kedélyhangulatban oszlott a közönség, kinyilvánítva azt, hogy nemcsak az idei farsangon, de már évek óta nem emlékeznek arra, hogy ily kedélyes és szépen sikerült bál adatott volna, mint a dalegyleté. Hála Istennek!”.

1882. december 10-én arról értesülünk, hogy az alig egy éve létesült s két rendes tanítónővel rendelkező állami elemi leányiskolának növendékei máris szerencsés pártfogásban részesültek az illetékesek részéről. Gelei Kálmánné királyi járásbíróné 2 tallért adományozott a magyar nyelv elsajátításában legjobb eredményt felmutatott két román leánynak, ifj. Rákosi Frendel István pedig egy hangverseny tiszta jövedelmét, Tibián Gyula egy műkedvelő előadás bevételét adományozta a szegény sorsú tanulók tankönyveinek megvásárlására. 1887 augusztusában egy új katonai laktanya építése kerül a tanácsülés napirendjére, ezért a megyei alispán a helybeli 23-as zászlóalj parancsnokával végez terepszemlét a város területén a legmegfelelőbb hely kiválasztására. Az ünnepélyes beköltözésre és átadásra négy évvel később, 1891 májusában került sor. „Délben a. katonaság még a régi helyiségben megebédelve – írja az enyedi lap tudósítója – délután 1 órakor történt a díszben kiállított zászlóaljnak Krajátsch alezredes és a többi tisztek vezetése mellett az ünnepélyes bevonulás. Gyönyörű idő kedvezett és a lakosság is százával vonult ki az új laktanyához, hogy jelen lehessen az átvételnél, mi által egy igen nagy teher vétetett le Abrudbánya város vállairól. A katonaság a bevonulás után a II. fennsíkon frontban állott. Az alezredes imához vezényelt, azután az alispán előtt tisztelegve jelenté, hogy az új laktanyát elfoglalta, mire az alispán válaszolt, felemlítette, hogy Ő Felsége koronás királyunk engedelmével létesült e szép mű és kívánja, hogy a katonaság abban mindig otthon és jól érezze magát…”

Az összeállítás teljes terjedelmében a Periszkóp portálon olvasható.