I.
Várok. Bóbitám kéménynyi sötétje az arcomba lóg. (Függöny a fal előtt, finomra csiszolt citromszelet, merevséggé bolydult indulat.) Lábujjhegyen nyújtogatom magam, átnézek az előttem tornyosuló, sürgős, vagy legalábbis halaszthatatlan tennivalókon, és inkább csak létezem. Azt mondják, ez így, önmagában gyatra cél. Hadd mondják.

II.
Nem találom. Nem keresem. Nem várok egy Júliára. Csak ülök, ha nem fűlök senki fogára. (Ezzel megbékélve aludni térek, s álmodom éjjel feléje űző, dühös veszett kutyát.)

III.
Építem már a Sing-Sing kisöccsét, ezért az élettől ibolyányi csokrot várok. A napfelkelte ágában megkapaszkodom, s elhúzatom magam Tipeg-Tapogig. Aztán itt sem állok meg ám, a szó, örökös vesszőparipám tovarángat magával.

Forrás: Hargita Népe, 2018. december 28.