Százharminc éve történt / A Petőfi-Társaság közgyűlése

A főváros irodalomkedvelő közönsége nagy érdeklődést tanúsít a Kisfaludy-társaság és Petőfi-társaság havi ülései iránt. Alig képes elférni a hallgatóság. A Petőfi-társaság e hó 6-iki közgyűlése iránt is oly nagy volt az érdeklődés, hogy az akadémia nagy díszterme egészen megtelt. A gyűlés sok érdekes pontot ígért és adott. A társaság legjobb tagjai foglaltak helyet a felolvasó asztalnál, köztük Jókai, s az előadások legnagyobb része Petőfi emlékének volt szentelve.
A tizenharmadik közgyűlést Komócsy József, a társaság alelnöke nyitotta meg elnöki beszéddel, a a melyben az idealizmusról szólt. Kiemelte, hogy a társadalomból az idealizmust kiirtani annyi volna, mint a gépezetet megfosztani olajától. «Kenyér! Ruházat! Kényelem! Szórakozás! Élvezet!» ezek a refrainek, melyek a nagy gépezet kerekeinek forgásából, a rithmus nélküli zajból kihallatszanak. Ez a gépezet dolgozik szakadatlanul. Nem fárad soha, csak kopik. De hogy tengelyében, rovátkáiban, eresztékeiben össze ne törjék: arra való az olaj. A társadalmat az idealizmus tartja össze s tartja örök mozgásban. S az idealizmust hiába igyekeznek megsemmisíteni. Azért ne gúnyoljuk a kisebb tehetségeket, kik a nagyok megjelenése közt elterülő időközt betöltik, mert ők tartják ébren az idealizmust, és sokszor szívük vérével táplálják az ideált.
Ábrányi Emil olvasta föl ezután a titkári jelentést. Bevezetőleg a tudomány és irodalom egymáshoz való viszonyát fejtegette. Majd a társaság működéséről adott számot. A Petőfi-ereklyék gyűjteménye tavaly is több becses relikviával gyarapodott s a társaság elhatározta, hogy a birtokában levő összes gyűjteményt e czélra készült külön szekrényben a magyar tud. akadémia palotájában fogja elhelyezni.
Legnagyobb gazdagodás érte a társaságot e nemben Fischer Sándor tiszteleti tag, Petőfi német életrajzírója részéről, a ki az egész Petőfi litteraturát felölelő, nyomtatványokban és kéziratokban egyaránt meglepő példányokat tartalmazó könyvtárát a társaságnak hagyományozta.
A jelentés a Petőfi szellemének való hódolattal végződött, s így szólt: Ez a végtelenül igazságszerető, minden társadalmi gőggel és igazsággal szemben kíméletlenül őszinte, de az emberiség minden nemesebb vonásával szemben kimondhatatlanul gyöngéd költői lélek, a lángész önérzetével és bátorságával merte hirdetni a jövendők evangéliumát. Mást nem tisztelt, csak az egyéni érdemet, mást nem szeretett, csak az egyéni szabadságot; hazaszeretete ezért nem volt speczifikus és konzervatív, hanem radikális és az emberiség szeretetébe olvadó, épen mint a Schilleré. Ezért kell Petőfit Schillerrel együtt örök időkre oda rubrikázni a «fiatalság» poétái közé, más szóval kimondani azt, hogy «érett férfiak»-nak e költészethez semmi közük.
«Az ifjúság magas röptű idealizmusa megérdemli, hogy két ilyen költőt kapjon ajándékba. De sajnálok minden érett férfiút, a ki nem szereti a szabadságot úgy, mint Petőfi és Schiller szerették; a ki nem gyűlöli a rosszat és nemtelent úgy, mint Petőfi és Schiller gyűlölték; a ki nem imádja a szabadságban, erényben, jóságban, műveltségben, munkában egy testvériségbe olvadó emberiséget úgy, mint Petőfi és Schiller imádták.»
A titkári jelentést is megéljenezték. Tolnay Lajos emlékbeszéde következett ezután a társaság elhunyt tiszteleti tagja, Fischer Sándor fölött, ki Petőfiről oly nagy terjedelmű német munkát írt. Először az Íróról rajzolt képet, ki oly szeretettel gyűjtött mindent, a mi Petőfire vonatkozott, s aztán bámulatos kitartással fogott a munka megírásához. Könyvében — monda Tolnai — elkíséri Petőfit a bölcsőtől a sírig és el lehet mondani frázis nélkül: a sírtól az örökkévalóságig. Méltatta a 61 fejezetből álló nagy munkát, a melyen Fischer oly lázas sietséggel dolgozott, mintha érezte volna, hogy napjai megszámlálvák. Nem kereste a regényest, életet írt és valót; nem torzít, de nem is idealizál, nyugodt, mert igaz, hű, mert csak a hűség teremthet igaz alakokat. Nem félistennek, de egész embernek tünteti fel Petőfit.
A munka utolsó részét nagy szenvedések közepett írta Fischer; anyja és testvérei nem egyszer találták őt félájultan, irataira borulva. A hatásos emlékbeszédet hosszas tapssal fogadta a közönség.
A költemények és elbeszélések felolvasására kerül ezek után a sor.
Reviczky Gyula költeménye: «Pán halála», mely egy görög mondát dolgozott föl, azt, mikor Thamus nevű hajós Palodesz magaslatról elkiáltotta : «Meghalt a nagy Pán», s erre mindenünnen sírás és jajveszéklés hangzott. Később a kereszténység ezt a mondát összeköttetésbe hozta a Megváltó halálával s Pán halálában a pogányság vesztének halálát látta.
A hatással szavalt költemény után Várady Antal olvasta föl a személyesen is jelen volt Vértessi Arnold «Hűség» czímű elbeszélését. E felolvasást is tetszészaj kísérte.
Majd Ábrányi Emil «Az öngyilkos visszatérése» czímű költeményét tapsolták meg. Az öngyilkos lelkéről ír, mely odahagyja a testet, de visszavágyik a földre: az öröm, boldogság küzdelmek és szenvedések honába.
Jókai Mór lépett most a felolvasó asztalhoz. Riadó taps köszöntötte. A kitűnő író a «Tengerszemű hölgy» czímű új regényéből olvasott föl egy fejezetet: «Az a nő, ki együtt jön velem.» Az 1848-iki márcziusi napokat elevenítette föl, mikor Jókai, Petőfi, Vasvári és Bulyovszky a néphez intézendő kiáltványt (a 12 pontot) szerkesztették, mialatt Petőfi a «Talpra magyar!» költeményét írta. Potemkinnek hívták a szedőt, a ki e két korszakalkotó műből az első szót kiszedte. Mialatt a kiáltványt és a költeményt nyomták, Jókai szónoklatokkal tartotta a hatvani-utczán hullámzó néptömeget. «Nem atyámfiai, — szólt hozzájuk — nem az az igazi hazafi, a ki meg tud halni a hazáért, hanem a ki élni tud a hazáért!»
Beszéde közben megeredt az eső s látva, hogy számosan kinyitják esernyőiket, odaszólt hozzájuk: «ha már az esőcseppek ellen ernyőt feszíttek ki, mit fogtok kifeszíteni akkor, ha majd golyózápor esik?»
Az esernyők becsukódtak és a lelkesült hazafiak ott álltak az esőben, nem törődve, hogy átáznak.
Milyen ujjongó lelkesedés, milyen tombolás volt akkor, mikor a czenzúra mellőzésével a kinyomott pontok a nép kezei közé kerültek. «Hejh! Te sajtószabadság!» mondja a regényíró, be sokszor megharaptál azóta, de én mindig áldom az órát, mikor a tojásból kikelni segítettelek!» Majd azt a lelkesedést ecseteli, mikor Rottenbiller polgármester kihirdette a népnek, hogy a tizenkét pontot magáévá teszi. Leírja, mint szabadították ki Budán a megtört, félig megvakult Táncsicsot. E nap estéjén dísz-előadás volt. «Bánk bánt» adták. A türelmetlen közönség a «Talpra magyar!»-t akarta hallani. Egressy, egyszerű attillában a színpadra lépve, elszavalta a költeményt.
A színészek a Szózatot kezdték énekelni, s a közönség velük énekelt. Egyszerre mindenfelől az a kívánság hallatszott: «Lássuk Táncsicsot!» Petőfi az akadémia páholyából beszélni akart a közönséghez, de a nagy zaj elnyelte szavait. Erre Jókai, úgy ahogy volt, sárosan a színpadra ment, hogy majd beszélni fog. Ekkor hozzá lépett Gertrudis személyesitője, Laborfalvy Róza s egy nemzeti színű kokárdát tűzött a mellére. «Polgártársak! — szólt Jókai —, nincs itt Táncsics; otthon van családja körében, engedjétek a szegény embernek, hogy a viszontlátás örömeit élvezze.» E pillanatban eszébe jutott, hogy Táncsics vak, tehát nem igen élvezheti a viszontlátás örömeit. Fordított a dolgon, nehogy e komoly pillanatban a közönség nevetésbe csapjon át: «Látjátok e háromszínű kokárdát ? Ezt viselje mindenki, ezt tűzzük keblünkre mindannyian. A három, szín képviseli a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget.»
És mivelhogy annak, aki kokárdát akart tűzni a mellére, haza kellett mennie, csakhamar kiürült a színház. Másnap mindenki nemzeti színű kokárdát viselt, s Laborfalvy Róza odalépett Jókaihoz és kezet szorított vele. Ez volt köztük a kézfogó, az eljegyzés pillanata. A költő még sok szépet és érdekeset mondott el arról, mint kísérte őt a hűséges szerető aszszony mindenüvé. Mikor minden el volt már veszve, ez asszony volt minden vigasztalója.
Perczekig tartott az éljenzés és taps, mikor Jókai elvégezte a felolvasást. Komócsy József még a folytonos éljenzés közt mondott köszönetet a közönség érdeklődéséért és Jókainak, a gyűlés fényének emeléseért, kívánva, hogy még sok esztendőn keresztül részesüljön a társaság e szerencsében.

(Vasárnapi Újság, XXXVI. évfolyam, 2. szám. Budapest, 1889. január 13.)