Kaskötő Istvánhoz és Kamarás Klárához

A köszönetnek nincs kiváló szava,
mert egyszerű, mint a Nap, mely fönnakad
az égen, míg az este el nem nyomja,
s a lendület nem int takarodóra.

Most, ím, kibuggyan belőlem a sóhaj,
hogy nem lesz eztán vers utáni óhaj,
elnémulnak a röpke dallamok,
mik enyvként járták át a könyvlapok

hézagit, miket a szó megengedett,
ha búsan ringott vagy vígan szenvedett,
s elvakulnak az elvarázsolt tájak,
s az embersorsok, mik előttem jártak,

kopírozódva egy-egy festett képre,
mik oktattak, s emlékeztek a szépre,
s hogy mindig volt, s tán lesz egy verskiút,
ha útvesztőkben senyved, ami rút.

Most mégis-mégis mondom: KÖSZÖNET,
de látható, remeg e versszöveg,
hiányzik máris öreg kezetek,
s a versre váltott áldás: hitetek.