A huszonhétéves költő

Ady Endréről, a régiről, a huszonhétévesről írok, kit húszéves koromban ismertem.
Különösen, hogy most, mikor emlékeznem kell, csak ez jut eszembe. Ha valaki meghal, akkor a róla való emlékképek nem szaporodnak, de egyre kevesebbek lesznek.
[…] Ismeretségünk első másodpercétől láttam, hogy bámulatosan öntudatos és biztos. Ekkor még kevesen figyeltek a nevére. Ő azonban teljes tudatában volt a jelentőségének és a súlyának, érezte, hogy minden szava, nyilatkozata, betűje pontos és sohase mutatkozott se kétkedőnek, se bizonytalannak. Kéziratait (melyeket mindig vékony, finom selyempapírra, ceruzával írt) s autogramjait királyi mozdulattal osztogatta rajongóinak. Némelyik író a művész örömével állapítja meg, hogy ezzel a munkájával meg van elégedve, amazzal pedig nincs. Ady Endre ritkán nyilatkozott a verseiről, mert tartott attól, hogy szépléleknek látszik. Gyűlölt és megvetett minden “esztétát”. Többet követelt az emberektől, mint az írók, kik egyes könyvük elismerését sürgetik, azt akarta, hogy higgyenek benne, teljesen és egészen, abban, amit megírt és abban is, amit elhallgatott, vagy csak megírandó volt, az egyéniségében és a küldetésében. Küldetésének ismerte a szereplését. Az, hogy tollat fogott, “praedestinatio”, eleve elrendeltetés volt. Később, évek múlva, legenda keletkezett a személye körül, de ő már ekkor ebben a teremtő legendában élt. Öntudata kemény volt, mint a gyémánt. […]