Négy vagy öt évvel ezelőtt a bölcs Ignotusszal találkoztam Párizsban, aki az ő finom és figyelmes közönyösségével ezt kérdezte:
– Hát csakugyan Bakonyod neked ez a Párizs, és nem sajnálod a mi gyönyörű Budapestünket, hol élnünk s halnunk kell?
Akkoriban a Szajna túlsó partjáról, Párizs Budájáról jártam át naponként az igazi Párizsba, a Kozmopoliszba. Imperiale-on jártam rendszerint, mert az olcsó volt, ami szükségeltetett, s szép volt, levegős, napos, jó.
Akkor azt mondtam Ignotusnak egy piciny percnyi, kedvetlenül kedves gondolkozás után (oh, szép ifjúságom):
– Való, hogy néha fáj nekem az emigráns voltom, életem, szegénységem s az a gyalázatosan gazdag Párizs. De ha ragyogó délben fölülök az omnibusz tetejére, nézem Párizs nyüzsgését, szépségét, s eszembe jut Budapest s hozzátartozó, hitvány népe: boldog vagyok.

*

És most Párizsban beszüntetik, meghalatják az omnibusz magas emeletét s a correspondance-ot. A correspondance (átszállójegy) halálába talán bele tudnék törődni, de az Imperiale vesztébe: nem. „Sic transit” – az ember nem tud már a klasszikus bölcsek és poéták csacsis bölcsességével megvigasztalódni: öregszik.
A tramwayba[,] az autóbuszba beletörődhetett az ember: ezek emeletesek voltak, s hasonlítottak a régi omnibuszokra. De az Imperiale eltörlése majdnem azt jelenti, hogy ezután már nem szabad a nagyvárosi életet magasról, távolról nyugodtan nézni. (Az Imperiale siratása / Pesti Napló 1910. június 24.)

Folytatjuk