Győri Vilmos: Cserei Balázs

Rettentő midőn a föld s ég
Egymás ellen harczra kelnek
S dörrenésre és villámra
Új dörgés s villám felelnek;
Rettentő, midőn a tenger
Bőszülten küzd a viharral,
Habra hab tolul s a szélvész
Vad lovagként zúgva nyargal.

Ámde rettentőebb a harcz,
Partja mellett a Dunának;
Hol Nikápoly rónasíkján
Két nemzet vitézi állnak.
Itt Zsigmond király csatári,
Túl az ozmán szörnyű népe;
Mindegyiknek bosszú keblén,
Mindegyik karddal kezébe’.

Cseng a fegyver, villan a kard,
Szól a küzdők vad moraja,
Iszonyún viszhangozik rá
A haldoklók végsóhaja.
Vérpatak foly a mezőn át,
Melly holtakkal van borítva,
A halál és pusztulás zord
Ünnepet fog ülni itt ma.

Túl a százezernyi tábor,
Mint a felvert tenger árja;
Vad dühének, bosszújának,
Féke hol van, s hol határa?
Itt Magyarhonnak vitézi
Sziklaként szilárdul állnak,
Bátran ellenébe nézve
Száz veszélynek, száz halálnak.

Harczi ménen száll előre
Zsigmond, a magyar királya,
Hősi népe van körötte,
Hősi nép vonul nyomába;
S mint a szikla büszke sasa,
Úgy csapnak le a törökre,
S kit megérint kardjok éle,
Elveszett az, el örökre!

Ámde amint küzdve szállnak
Dúlva, ölve valamennyen,
S mint sarló előtt a fűrend:
Hull előttük már az ellen.
Ekkor égrázó morajjal
Új török had csap le rájuk :
„Ott van – ordít a vad ozmán –
Rajta, ím ott van királyuk!”

„Kardra, Allah hősi népe
Veszni kell ez ebnek is ma!”
Zúgnak, s mint a vészes felhő
Úgy robognak fel, riadva.
Hallja a nép; meggyalázva
Van királya szent személye,
Minden jó magyar vitéznek
Bosszúláng ragyog szemébe.

Összenéznek. „Rajta, rajta,
E szóért halál reátok!”
Így kiállt fel a magyarság
S száll sötéten, mint az átok.
S kérik a királyt, maradjon;
Majd ők küzdenek meg érte,
Mert e szégyen, e gyalázat
– Szólnak – őket, őket érte!

S a király megáll, s tekinti
Mint harczol vitézi népe,
És a mint néz; és a mit lát,
Arra könny tolul szemébe:
„Milly dicső nép!”, ezt sóhajtja,
Majd öröm derül reája,
Most örül csak hogy király, s hogy
E népnek lehet királya.

S a mint ott áll elmerülve
Népe hősi harczát nézve,
Óriás ozmán lovag jő
Titkon és orul feléje;
Hosszú kard leng oldalánál,
Szörnyű bárdja reng karába,
Egyet ugrat nagy lovával,
S lecsap a magyar királyra.

Zsigmond ekkor ébred, eszmél,
Ott, előtte áll az ozmán;
„Kardra, kardra – így riad fel
Vad kaczajjal és mogorván –
Kardra, magyarok királya,
Jöttem párcsatára véled;
Szálljon a pokolba lelkem,
Hogyha e harczot túléled.

Nézd e bárdot, mint piroslik
Népeid vérétől éle;
Száz magyarnak undok éltét
Fosztottam meg én ma véle;
És a milly szent, hogy felettünk
Fénylik a nap ékes arcza:
Olly való az, hogy karodnak
Velem lesz utolsó harcza!”

S szörnyű bárdját megrengetve
Már is a királyra méri,
Egy csapás, s Zsigmond e perczet
Bizonyosan túl nem éli.
Népe tőle elszakasztva,
Egyedül áll a tenyéren,
S mit tehetne gyenge kardja
E szörnyű bárd ellenében.

„Rút halál rád!” – zúg az ozmán
S a mit mond, tenni akarja,
Ámde rögtön ámulattal
Hanyatlik le bárdja, karja.
Túl a tél porondin által
Gyors lovag száll, éji ménen
Véres kardot villogatva
A töröknek ellenében.

Már a vér hull a fenyérre,
Jó lovának oldalából;
S mint a két küzdőhöz eljut.
Ajka ím e hangokon szól:
„Hát te undok földszülötte,
Bárdod a királyra méred?
S nem gyalázat rád, megölni
Azt, ki nem küzdhet tevéled?

A hon, a nép és személyed
Szent előttem, oh királyom.
Üdvödért a legnngyobb bajt
S legnagyobb veszélyt kiállom.
Ám azért hát büszke harczos,
Én velem kelj párcsatára,
Ámde szent és sérthetetlen
Legyen a magyar királya!”

Szól Cserei, a magyar hős,
S megvillantja jó aczélát,
A királyért bármelly ügyben
Megküzd és veszélyt, bajt nem lát.
Cseng a fegyver, villog a bárd
S rá hull a magyar vitézre,
Jó Balázsnak íme már is
Bal karján ömlik le vére.

Ámde ekkor visszacsapja,
Szikrát hány a fegyver éle,
A magyar vitéznek kardja
Rásújt a török fejére.
„.Átkozott!” ordít az óriás,
És bárdját elejti karja,
Pillanat még, s a szörnyű test
A földet vérben takarja.

Látja mindezt a király, s szól:
„Hála neked, jó vitézem,
Te mentetted meg hazádat,
Te mentéd meg önnön éltem;
Szólj, kérj bárminő jutalmat,
A mit csak adhat királyod,
Hogy ha tetszik, ím e perezben
Rögtön birtokodban látod!”

Csereinek ajka hallgat,
Nincsen semmi óhajtása,
„Jó uram – viszonz a bajnok –
Bírja szivem, mit kívána;
Legnagyobb jutalmam az, hogy
Én mentettelek meg téged;
Térj hazádba, s boldogítsad
És szeresd e hősi népet!

Ámde még is egy jutalmat
Kérnék tőled, jó királyom:
Én e török óriásnak
Végső perczeit kívánom!”
„Úgy legyen – szól mosolyogva
A király ezen beszédre –
Hiszen nézd: haldoklik, így hát
Mit tehetnél, bajnok, véle?”

„Szolgám vagy – szól Cserei hős
Fordulva az óriáshoz –
Más úrhoz mégysz ugyan tőlem,
A zordon hideg halálhoz:
Ámde halld meg: bárhová jutsz,
Ezt hirdesd minden hazába’:
Mindig szent volt, mindig az lesz
A magyar nemzet királya!”

---

Győry Vilmos (Győr, 1838. január 7. – Budapest, 1885. április 14.) magyar evangélikus lelkész, teológus, író, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, a Kisfaludy Társaság és Petőfi Társaság rendes tagja. (Wikipédia)

(Vasárnapi Újság, 1855. január 28.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ