El lehet aludni, az biztos. Szerencsére(?) az események nem engedik.
Díjak, kitüntetések.
Már Alföldi elmozdításakor a Nemzetiből zavart, hogy a hatalom odaadja Vidnyánszkynak az igazgatói széket. Hogy egyáltalán a hatalom beleszól ebbe.
Alföldi egész színházi munkásságát nagy érdeklődéssel figyeltem, szerettem. A független szelleme miatt. De most jött egy határon túlról érkezett tehetség – biztos az, még semmit nem láttam akkor tőle, de ellenszenvessé tette, hogy elfogadta ezt a hatalmi jobbot. (Később láthattam a Körhinta előadását- egészen jó volt, kár a rendező emberi habitusáért).
Aztán a nyáron a Poszton a Rosmersholm előadás első díja újból felborzolja a kedélyem. Nem nagyon már, csak egy kicsit. És olvasom az átfogó visszanéző cikkét Kovács Bálintnak  ami eszembe juttatja saját elalvó félben levő gondolataimat.
Mert nem az a baj, hanem az a baj. Mármint, hogy nem jó, ha nincs fék, de az kivált nem jó, ha a hatalom fékez – ebben a műfajban. Még a Szentírás sem kényszerít senkit a hitre. Csak hirdeti.
És itt válik a színház a világ számára igen fontos intézménnyé. Azt a szerepet tölti be, amit a példabeszédek az Úr Jézus szájából. Ha hiheted…, a te hited megmentett téged, – csak mondja, de az emberre bízza a választ! Ezért lesz ellenszenves és utálatos minden kényszerítő katekizmus, minden erőszakkal jót akaró, vagy törvényt betartató intézkedés. Megvan ezeknek a maguk helye a társadalomban, ahol rendet kell tartani, de a művészet területére nem léphet. Ott nem csak csizma az asztalon, hanem gyilkos fegyver, lánc, amitől joggal érezheti a művészvilág, hogy terrorizálják. Hogy diktálnak neki. Hogy nem szabad.
A hatalom épp ellenkező hatást ér el vele.
Mégis: a művészvilág kezében van a labda. Mert neki van képessége, tehetsége, adománya megoldani, válaszolni, kérdéseket feltenni, erőszakmentesen… Csak ezzel kell élniük, nem kell átvenni a hatalomgyakorlók stílusát. Még ha olyan vonzó is, a sűrűsödő helyzetben.
Mindig voltak, akik visszautasítottak díjakat. És voltak, akik elfogadták, annak ellenére…
A díjak a művészetben azt a szerepet töltik be, mint a sportban. Motiváció. Elismerése a munkájuknak. Csakhogy itt nem versenyfutás zajlik. De most, mintha a díjakat is ennek szellemében gyártanák. Vásárt lehetne rendezni belőlük.
Hiszen abban sincs alapjáraton semmi megvetnivaló, ha az épp regnáló hatalom – mert a szerencse mindig forgandó – nyújtja át azokat. Jó példa ez a többségnek, igyekezzenek ők is. Emlékszem, annak idején milyen büszkeséggel töltött el a pionírnyakkendő, amivel kitüntettek jótanulóságomért. Csak használt, nem ártott. A magasabb polcokról kapható díjakkal ugyanez van. Persze, ha sok van belőlük, egy idő után az ember díjazatlanul érzi többnek magát. Joggal. T.i. az igazán értékes kitüntetésért senki nem vár ellenszolgáltatást. Szabadon hagyja a delikvenst, végezze tovább a munkáját, mint addig.
Pattog a labda térfelünkön. Már ha ez meccs. S ha az, tisztességes győzelmet kell aratnunk. Ha átvesszük a szurkolók stílusát, mehetünk mi is a lelátókra. Nem fogunk labdába rúgni.

1. elekesferi:
   2019. január 12. 06:08

   „El lehet aludni, az biztos. Szerencsére(?) az események nem engedik.
   Díjak, kitüntetések.”

   Ezek azok a nagy események, amelyek miatt nem tud aludni? A díjak és kitüntetések?

2. Nászta Katalin:
   2019. január 12. 06:39

   Ugyan!

3. Jakabos:
   2019. január 12. 11:43

   Elgondolkoztató írás, mint általában, teljesen nem tudok egyetérteni, pl, Alföldi, de ne tedd le a tollat, ami pedig a díjakat illeti, hat én pl, tagja voltam Kovacs levente Diákszínjátszó csapatának, s mikor megnyertük a Fesztiválon az elsö díjat aTiszta Föld „akármivel” hàààt!!!!

4. Ágoston Hugó:
   2019. január 12. 17:31

   Engem megragadott, a tartalmával is (nem vagyok szakmabei, nekem lehet újat mondani), a szemléletével is. A túl sokáig regnáló hatalom már azért sem jó – amellett, hogy óhatatlanul a végtelenségig korrumpál és korrumpálódik -, mert nagyon egyoldalúan díjaz (vö. kontraszelekció és ld. erdélyi irodalmi senkik – lojalitásának – agyonhonorálása).

   Folytassa, művésznő!

5. Nászta Katalin:
   2019. január 13. 05:09

   Köszönöm a biztatásokat!

6. elekesferi:
   2019. január 13. 09:03

   „erdélyi irodalmi senkik ” agyonhonorálásának nevezi Ágoston Hugó ezt a kajla, s megalázó jelenséget, ami errefelé most dühöng éppen.Jól mondja, pontosan mondja. Mert van olyan senkink, akinek kétszer annyi kitüntetése van már, mint amennyi műve. Műve? Miféle műve? Ha lenne egy fiolányi vér a Káfé szerkesztőinek pucájában, erről indítanának egy jó beszélgetést, nem pedig arról, hogy ki issza cukorral, vagy anélkül a kávét.
   Sajnos, nincs. Pedig lehetne. Mert ez a portál jó és az olvasói megérdemelnék.