Búcsúeste

[…] Ady Endre megint eljött hozzánk búcsúestére. Bolond egy este volt, bohém egy este volt. A nagy bánatfiú felült asztaltrónusára, asszonyos mosolygással koronázta magát a világ első költőjévé, úri gőggel sajnálta le a más úton futókat. Ilyenkor meggyúlt keserűség az egész ember. Undorodik a magyarság aljától, pedig maga is magyar bordában szőtt elégedetlen. Szereti józanul a zsidóságot, mert erős intellektuális fajt lát benne s bevallja, hogy közönségének nagy zöme zsidó. Adyt akkor kicsinyelem, mikor legelső kultúrmagyarnak hiszi magát s átkozza a nála hatalmasabbakat; Párisban élni még nem minden. Heine ostorozhatta hazáját, mert tudott; Wilde kinevethette az angol ostobaságot, mert egy világ zsibongott különös fejében. Ady Endre népszerűsége páratlan: alig tudok példát magyar földön ilyen sikerre. Megérdemelte. Csak le ne buktassa onnan, ahova véres verejtékkel felcsatázta magát. A nagy hurrah óta mintha veszítene színeiből: de gondolatai ma is zuhanások. Kicsiben egy új Petőfi szerepét akarja mostanában játszani: a költészetben megvívott forradalom után szociális forradalmat énekel, lázító verseket ír a Népszavá-ba, amelyeket bizalmasabb perceiben kissé szégyell. Nem is termett ő barikád-harcosnak, sokkal puhább, szőnyeget szeretőbb, gondolatok embere. Van benne valami kálvinista sivárság, valami költőietlen röghöz tapadás: asszony, bor, pénz, ezek a megfogható istenek az ő istenei. Ady Endre a maga baján túl soha nem látott, ez igazi poétai vonás, de összezsugorítja a jellemét. Lehangoló hatással van rám, mint maga az élet.
De ne szóljunk le másokat még az igazság örve alatt sem. Ady Endre: úr, magyar, poéta. Magával hordja keresztlevelét, hat ujjal született a világra, végrendelete kész: végrendelete átok. Fekete ámen egy fekete élet után.
Úgy hajnali két óra tájban már keringőt járt a lelkünk. Nekem mindegy, ha iszom, ha nem iszom: olyan ostoba a szimpathiám, hogy vidám ittas emberek között elvidámittasulok. Pezsgővel itatjuk a rendőröket, a bánatos konflis-lovat. Ady Endrének szárnyai nőnek, repül, de lefelé. Öten fészke-lődünk föl egy kis kocsiba, felharsan a parancsszó: En avant a Rabelais-ba! Megindulunk, vagy talán a föld indul meg velünk, mámoros nyárnak hajnalküszöbén, hűvös augusztusi éjszakában. Ordít belőlünk a zabolátlan jókedv, lángeszünk tudatában tornyosodik a lelkünk. Fekete égen zöldes csillagok a lámpásaink, föl, egész az angyalok váráig. Valami színes felhő omol ránk s viharában villámok cikáznak át a fejünkön. A szívünk tapsol, tapsol. A Notre Dame táncol, harangja kacag, amint lekong. Szerelmet liheg ránk az éjjel, sorpaloták iramlanak velünk, tréfás öreg platánok kergetnek s a Szajna kikél ágyából utánunk. Hajrá, öreg csont! Ostornyéllel verd tunya táltododat, mert félisteneket nem mindennap görgetsz a kopott ég alatt.
Ady gyermekesen nyújta ki két kezét a Szajnára: „Nézzétek gyerekek, a Szajna, a Szajna!” És tapsol neki a régi hű szerető örömével. A kis Mezei feláll a kocsiban és francia nyelvű harsogással veri arcul a csillagos eget. A Szajna hídján vidám kokottok robognak el mellettünk, kendőt lobogtatnak és megéljeneznek. Loránd úr fent ül az Aladár nyakában, úgy hogy kolosszális társamnak csak veres szláv feje piroslik ki a lábszárak közül: ez a szláv fej azt hörgi megdöbbentő meggyőződéssel, hogy az ember: állat s mikor a legállatabb, a párosodásban: akkor teremt, mint egy isten. Bömbölt hozzá állati hangon, de isteni búsan. Loránd úr szalmakalapját botjára tűzve lobogtatja és hamuszín hangon szavalja Ady versét: „Máriától Veronikáig ívelnek el a férfi karok”. Én a kocsi sarkába szorulva élvezem az eleven őrületet; halálos sejtelmek birkóznak bennem vad, bezárt szilajsággal, nem szólok, csak az Aladár karján csípek csillagokig hatókat. A Sébastopol boulevardon kitör Adyból a magyar keserűség: „Ti kutyák, ti éltek kilencven esztendőt, én holnap meghalok”. Ő mondja ezt, de nem hal meg: én nem mondom. Azután fakó víziók tolulnak a fejébe: „Ötven évig nem jön utánam nálam nagyobb költő. Voltaire óta egy igazi költője volt a világnak: én vagyok”. Eszébe jut huszonöt frankos kalapja, leveszi, dédelgeti, mutogatja, dicsekszik vele.
Az öreg konflisló álmosan baktat el a Gare de l’Est előtt : gazdája nem is álmodja, kiket viszen. Ahogy nézem ezt a fekete kocsis-alakot, furcsa látomások nyargalnak végig jeges lábakkal a tarkómon, fejemen – mintha a száraz Halál ülne fent a bakon. Hurráh, hurráh! Öljük meg az álmot, a rémálmot, mint Macbeth, a nemes thán. Hiszen az élet, Páris, melegen borul le ránk, mint az új szerető, aki meg akar tartani magának.[…]