(Piaroa* indián történet – elmondja Jesús Caballero)

Mikortájt még a Caracol-pataknál laktunk, ott állt apám kunyhója. Jött néhány civilizált, olyan spanyolfélék voltak. Mi a patakban álltunk, ahol mérges növényekkel halásztunk, és fogtunk egy halomra való kis és nagy halat.
Kutyánk arany-nyúlra bukkant, és megkergette. Anyám húgának férje – akkor még nem marta meg a kígyó -, kezében bozótvágó késsel, a zsákmányra várakozott. Az arany-nyúl hirtelen beugrott egy lapos bozótba, ahol üreget talált. Az arany-nyúl tudta: ha előjön, megölik. De azért sem akart kibújni, mert kimerült a hajszától. Akárcsak a kutyánk.
Elrejtőzött az arany-nyúl, nem talált rá a kutya. S ott állt anyám húgának a férje, kezében a bozótvágó késsel; bedugta karját az üregbe, és rácsapott az állatra; takk! S az arany-nyúl azonnal megdöglött. Azután anyám húgának a férje a zsákmánnyal odajött a nagy halom halhoz, ahol mi álldogáltunk.
– Nézd – mondta feleségének -, machetével megöltem az arany-nyulat. Nem akart kibújni üregéből, alig tudtam elkapni. A machete kettéhasította az állatot, csupa vér lett minden.
Tudni kell, hogy ha vadászunk, ruhánk mindig mocskos lesz. Nagybácsim kezembe nyomta hát a zsákmányt, felvett egy tiszta ágyékkötőt, és hazafelé indult. Én a piszkos ágyékkötőmben maradtam. Tíz óra lehetett, amikor a kunyhónál megláttam az álldogáló civilizáltakat, a spanyolokat. Ez 1949-ben vagy talán egy évre rá történhetett.
A spanyolok elkaptak, és azt mondták: lefényképeznek, kezemben az arany-nyúllal. A fényképezés több óráig tartott, lehetett már vagy fél kettő. Alaposan megéheztem! Akkor kaptam egy szem cukorkát, majd kekszet. Megettem.
Ott álldogáltam a kis piszkos ágyékkötőmben, és annyi, de annyi fényképet készítettek rólam. Ide állítottak, fényképeztek; elkapott egy másik spanyol, oda állított, megint fényképeztek. Talán két teljes tekercset is készítettek. Utána bementem a kunyhónkba.
Ám alighogy kiléptem, máris elkaptak: rengeteg képet készítettek!
Tudod, a hegyen található egy növény, nagy fehér levele van. Nagybácsim elküldött, hozzak ebből egyet, tegyük rá a véres arany-nyulat. S engem küldött, mert a többiek féltek a fényképezéstől. S csak engem kaptak le, másokat nem.
Újból fényképeztek, talán egy óra hosszat. Abban a piszkos ágyékkötőben. Minek kellett nekik ilyen fénykép ?
Gyerekkoromban sosem láttam fényképet.
S tartottam kezemben az arany-nyulat, csak álltam, álltam, és fényképeztek. Talán három tekercs filmre is rákerültem, amikor még kicsi voltam. Azt hiszem, rajta vagyok a caracasi képeken.

Indián mese – illusztráció a könyvből

* A magukat „erdei embereknek” nevező, négyezer fős törzs az Orinoco folyó menti dél-amerikai őserdőkben él, a dél-venezuelai Amazonas Területen. A Magyar Néprajzi Múzeum anyagából Lóránt Lilla válogatott egy kötetre való indián mítoszt, mesét és történetet. I.m. Mariweka. Európa, 1987.