Szente B. Levente mesekönyvébe: Az ezüsthajú tündérleány (MEK)

Múlt hét végén került föl a Magyar Elektronikus Könyvtár „polcaira” munkatársunk és barátunk, Szente B. Levente – korábban az Erdélyi Gondolat kiadónál megjelent – mesekönyve, Az ezüsthajú tündérleány. Az esemény igazából meghosszabbitja egy évekkel ezelőtti irodalmi esemény hatósugarát – hiszen a kötetbeli mesék élnek, újra elérhetőek, bárhol éljünk, lehetőségünk van megismerkedni velük. Mutatóba mindjárt át is emelünk egyet…

A disznótök

Hol volt, hol nem volt, ahol a Nap sütött az égen, éjszaka csillagok pillogtattak a vaksötétben, és ahol Hold világított körbe, valahol egy kis faluban volt egyszer egy kert. Kertnek kert volt ugyan, de ott soha semmi nem termett egyéb, csak a burján. Nézegették már régebben is a kertet a nagygazdák, nagy urak, még egyszer egy király is eljött, hadd lássa, milyen is a hely, mert biza abból a földből alig lehetett élni, de biza a kertet áshatták, szánthatták és bévethették, abban ugyan meg nem termett egy fia fuszulykaszem sem.
Egyszer arra ment egy koldus. Éppen tökmagot rágott szegény, s hát ahogy kotorászott a zsebében, egyik kis tökmagocska kiesett a földre. Látja az ember, hogy a tökmag ahajt gyorsan gyökeret ver és a következő minutumban már egy kis száracska is elindul kapaszkodót keresni. Erőst elcsudálkozott ezen. Észhez sem tért, s olyan nagy lett a tökmagszár, hogy már virágba is borult, aztán lett egy kicsi disznótok, és az kezdett növekedni. De olyan gyorsan nőtt, hogy a koldus félre kellett szökjön, nehogy nekinőjön a tök. Nőtt, nőtt a tök, s egyre csak nődögéit. Már akkora volt, mint egy tyúkpajta, de csak nőtt tovább.
– Ejnye —- mondta a koldus —, ennek fele sem tréfa! Ez a kert mindig terméketlen volt, s né most mekkora tök lett ide!
Azzal béfutott nyomban a faluba, hogy mondja el a hírt. Na, jöttek is az emberek, hogy lássák a csuda nagy disznótököt. Hej, az már akkorára nőtt, mint egy ház, s még tovább is nőtt.
Mitévők legyenek most? Azt sem tudták az emberek, mi legyen már a nagy tökkel. A növést sem tudták megállítani, hiába ácsoltak neki vastag gerendákból ketrecet, mert csak összeroppintotta azt.
Eltelt egy nap, el kettő, és el három is. Már akkora volt a disznótök, hogy kiért az útra is. Akkor megállt a növése.
Fogta magát a sok ember, még akik messze falukból is jöttek a hírre, és fejszékkel, késekkel, s ki mivel tudott, nekiállottak, hogy szétvágják. Volt olyan is, ki a tökhájból házat akart faragni. Mind nekiálltak, és szabdalták a tököt.
Egyszer egy ember, aki éppen új szenterzsébeti bicskájával vágosgatta a tököt, akkora lyukat talált vágni, hogy véletlenül béejtette a bicskát a tök belsejébe. Annyira sajnálta a bicskáját, hogy utánamászott ő is. Kereste erre-arra, s mert nem találta, elindult másfelé. Ment, mendegélt, addig gyalogolt, amíg találkozott egy disznópásztorral. Kérdezi tőle, nem látta-e a vadonatúj szenterzsébeti bicskáját?
– Hogy láthattam volna — mondja a disznópásztor —, egész disznókondám tűnt el a tök belsejében!
– Hát akkor folytassuk együtt az utat, hátha ketten szerencsésebbek leszünk – mondta az ember, kinek a bicskája
veszett el.
Azzal együtt mentek tovább. Alig mennek egy keveset, találkoznak egy urasággal. Azt kérdi a két embertől:
– Nem láttak errefelé egy szolgalegényt? Egyik vágaton béesett a tökbe, s nem találom.
– Dehogy találtunk, senkit sem láttunk erre. Mi egy disznókondát és egy bicskát keresünk. Jöjjön velünk az úr, hármasban nagyobb a szerencse — mondta a két ember.
Együtt mentek tovább. Nem értek messze, mert látták, hogy jő velük szembe egy szolgalegény, aki nagy disznókondát terelget, s közben pásztorbotot faragdogál egy vadonatúj szenterzsébeti bicskával.
– Ez az én szolgám! — kiált fel az uraság.
– Ez az én kondám! — mondja a második ember.
– Ez meg az én bicskám! — szólal meg a harmadik is.
Erre a szolga mindenkinek visszaadta, ami járt nekik, s ő maga így szólt az urasághoz:
– Kedves gazduram, jó azért, hogy újra látom, mert tudja meg, azt üzente a disznótök ura, akivel útközben találkoztam, hogy mondjam el az uramnak, ha nem hordják el innen mind a tököt, rövid időn belül nagy baj lesz. Mert né, azt mondta, hogy az ő birodalmában járvány tört ki, éppen ennek a töknek a formájában, s ha el nem takarítjuk, megpusztul tőle a többi kert is. De azt is meghagyta, hogy a tökből a magokat mind égessük el. A többi felivel azt csinálunk, amit akarunk.
– Akkor biza jó lesz sietni — mondta erre az uraság —, tudja meg a hírt a nép is!
Már esteledett, amikor kiértek a tökből. S hát mit látnak szemeik? Az óriás disznótök sehol sincsen. Mind egy utolsó darabig elhordták a népek. Erre a tökmagokat elégették, s mindenki ment tovább a maga dolgára.
Ha valaki megkérdezte volna, miért égették el a tökmagokat, talán az én mesém is tovább tartott volna. így hát ennyi volt, s aki nem hiszi, járjon utána.

1. Szente B. Levente:
   2019. január 15. 08:10

   Nagyon szépen köszönöm! Nagy tisztelettel,