A növekvő fényben eltörpülnek
az öröm felpörgő fénycseppjei.
Hanga-rőt hangokba menekülnek
ritkuló merszem fényes foltjai.

Való arcukat mutatják nékem
rondóból kibomló dallamai
a behódolásnak. Ez a létem:
a lázadás megperzselt szárnyai

elernyedt izmokkal petyhednek bár,
de renddé szerveződik tudásom.
Tudatlanságom mámora ma már
fegyelmezetlen vesszőfutásom

múló bére. Az Időtlenségbe
csobbanok. Érzék-örvények kelnek.
Szemem, szám, fülem, bőröm sebére
a vétlenség illatát a versnek

ráégeti a zene neszére
ébredő gyógyító, mámortalan
végtelenség. Dallama? Végtére
öröklét borul rám álomtalan…