Nem az a baj a színházzal, ami általában mindig. A kedves nézők talán nem is tudják, honnan is tudhatnák, milyen egy színház bemutató előtt. Igaz, sok film mutatta már be ezt a fázist, de mindegyik eladhatóvá tette, szépített, faragott a valóságon – előadást csinált belőle. De az igazság mindig más. Több is, kevesebb is.
Azt mondja a színész, hogy nem igazi, ha színrelépés előtt nem izgul az ember. Magyarán, ha nem pusztul bele, ha nem ugrik ki a szíve a helyéről. Valami ilyesmit próbált bemutatni Tom Dugdale*-Hatházi András* is abban a szövegében, amit Hatházi Andrástól láthattam Szatmáron novemberben. Mármint, hogy mennyire drukkol a színész, mielőtt belép a színpadra. Gyámoltalan kísérlet volt a valósághoz képest. Talán azért is születik inkább egy újabb alkotás, film vagy előadás erről, mert könnyebb képekben, szemléltetve bemutatni, hogy érthetőbb, szerethetőbb legyen az az állapot, amiben kiugranak a bőrükből a művészek, összevesznek a fél világgal, hogy aztán ott bent, a deszkán lenyugodjanak abban a közegben, ami a történet, a mese, az akció.
Az épp nem játszó színésznek pedig a nézőtéren ugrik ki a szíve a helyéről, kollégái miatti izgalmában.
A bemutató előtti láz mindenkire átragad. Ebben a felfokozott légkörben zseniális előadások és nagy bukások tudnak születni. Csak hajszál választja el őket. Mint aki késélen táncol. Muszáj neki, mert különben a kés széthasítja. Repül és nincs alatta biztonsági háló. Úszik, és elszivároghat a mederből a víz. Siklik, de egy hirtelen áramlatra elolvad lécei alatt a hó… Ilyenkor mindenkinek fent kell lennie, toppon kell lenni, ugrásra készen, nincs lazítás – majd, ha a függöny legördült, a fények kialudtak, a taps elhalkult és abbamaradt. Tömény, feszített két-három óra ez…
Ebben a hangulatban egy józan pillanat, egy kijózanodó pillantás tönkre vághat mindent. Pld. mikor kihagy az agy. Mit keresek én itt? Micsoda marhasággal töltjük az időnket? Felnőtt emberek! Mikor annyi, de annyi fontos dolgunk van a világon, mi itt játszunk, mint a gyermek, aki bár felnőtt, a feje lágya nem nőtt be… Egy ilyen pillanat kipukkasztja a léggömböt, szétfoszlik a varázslat, mindennek vége. A bohóc képéről maszkja lecsorog. Kiderül a turpisság.
Mit is csinál az ember, mikor színházat játszik? Mennyivel több a gyermeknél, aki elhiszi, hogy ő a király, ha fejére tesz egy papírkoronát?
Talán akkor van joga embernek ehhez a felnőttjátékhoz, ha erejét megfeszítve dolgozik egész héten, hónapban – hogy kicsit felüdüljön, kicsit kiengedjen, és másképp nézhessen erre a rettenetes világra. Mégis a mese, az ábrándozás helye lenne a színház?
S ha nem az, el tud-e dönteni bármit? Beleszólhat-e fontos kérdésekbe? Alakíthat-e a világ sorsán? Hiszen csak mesél, játszik, zsonglőrködik, szemfényveszt…
Talán emiatt is durvultak el a dolgok. Ez is közrejátszik abban, ami mára kialakult, bevett szokássá vált, a trágárság, az obszcenitás, a közönségesség, a vadság, a határok áthágása, a veszélyesség kiterjesztése a nézőkre is. Kifolyik a játék a kezükből, már nem tudják kordában tartani. Mindenki játszik, játszhat mindenkivel, nincsenek szabályok, nincs törvény; rabló-pandúrt játszunk, véresen komolyan. Ingünk, gatyánk, életünk rámegy.
Pedig most is vannak kijózanodó pillanatok. Erről olvasok a Színház áprilisi számában Köllő Kata tollából (is).
„Hatházi András 2001 óta szabadfoglalkozású színművész, ezt megelőzően 1992 és 2001 között a kolozsvári magyar színház tagja volt. A 2001-es döntését követően évadonként két-három szerepe volt a társulatnál, később már csak egy-egy, vagy egy sem. Időközben játszott néhány román filmben, és egy ideje a Váróterem Projekt nevű független kolozsvári társulattal működik együtt, két előadásukban is szerepet vállalt. Kevesebbet gondolnak rá tehát színészként a kolozsvári színházban, igaz, ő sem igazán ‘gyúródik’. Úgy tűnik, nem igazán van már kedvére a kőszínházi létezés, ezt több alkalommal is megerősítette különböző beszélgetéseink alatt; azt mondja, ott nem lehet őszinte játékról beszélni, a közeg hazugságra készteti a színészt” – írja Köllő Kata a Hatházi által játszott előadás kapcsán. És folytatja pár bekezdéssel lejjebb: „…a Tizenöt próbálkozás a színészetre is kísérlet arra, hogy őszintén beszéljen ezekről a benne felmerülő kérdésekről, a kételyeiről, a félelmeiről, a színész tudathasadásos állapotáról (‘estéről estére szüntelenül hazudunk és igazat mondunk’). A tizenöt, önálló címmel ellátott jelenet tizenöt különböző helyzetből indul ki, bennük Hatházi András, az ember, megpróbál – néha bohóckodva, néha komolyan – reflektálni Hatházi Andrásra, a színészre, arra, hogyan is jutott el színészi karrierje során idáig. Mármint, hogy egyszer csak megkérdőjelezze saját színészetét. „Azért lettem színész, mert elhittem, hogy nagy erő rejlik abban, ha másokat megkérek, higgyenek abban, aki vagyok, higgyék el, hogy én másvalaki vagyok. Ma már nem így gondolom. Persze önök továbbra is hihetik ezt, de én nem. Én többé már nem. Na mármost, ez lehet, hogy egy probléma, de az is lehet, hogy valaminek a kezdete.” Ezek az utolsó jelenet utolsó mondatai. Kár, hogy nem tudjuk meg, minek a kezdete… De az is lehet, hogy közben meg jól átvert minket Hatházi András, a színész, és játszott egy jót.” – fejezi be a szatmári miniévadról szóló beszámolójában a kritikus. 
Valójában a cikk elolvasása után értettem meg, miért is láthattuk ilyennek ezt az előadást. Kijózanodáskor vagyunk ilyenek…

Forrás: Részlet egy, a Litera-Túrában megjelent jegyzetemből.