Csak egy szurkosan fortyogó folt,
melyet azóta is takargatok
posztóval, köddel,
saját bőrrel –

egy teknőspáncél alatt
a megfáradt EGÓ, amint
alig észlelhetően moccan –

csak egy pillanatnyi napfogyatkozás,
melyet soha senki
el nem fog hinni nekem,

karcolás a politúrozott asztalon,
mit őrült keze
ejtett a bicskával,

lilára festett szobában
egy női hang
amint háborús dalokat énekel

és az a mondat,
melyről azt hitted,
hogy a kaputól az ajtóig
elfelejtem. Pedig nem.