Ha akarod, ha nem én, édes fiam,
tangóharmonikázni is járatlak téged –
mondta a tanár –, abból nem lehet semmi baj;
légy olyan szorgalmas,
szófogadó, ha akarod, ha nem, mint
amilyen én voltam, a te apád, s amilyen
a tanár fia kell legyen,
aki tangóharmonikázni tanul.

Ha akarod, ha nem én, édes fiam,
tangóharmonikázni is járatlak téged –
mondta a gyógyszerész –, abból nem lehet semmi baj;
légy olyan becsületes,
szófogadó, ha akarod, ha nem, mint
amilyen én voltam, a te apád, s amilyen
a gyógyszerész fia kell legyen,
aki tangóharmonikázni tanul.

Ha akarod, ha nem én, édes fiam,
tangóharmonikázni is járatlak téged –
mondta az orvos –, abból nem lehet semmi baj;
légy olyan találékony,
szófogadó, ha akarod, ha nem, mint
amilyen én voltam, a te apád, s amilyen
az orvos fia kell legyen,
aki tangóharmonikázni tanul.

A tangóharmonikázásból és a szófogadásból
nem is lett semmi tragédia
– állapította meg húsz évvel később
a volt tanár fia – a tanár,
a volt gyógyszerész fia – a gyógyszerész,
a volt orvos fia – az orvos…
A szorgalom fölöslegesnek bizonyult akkor.
A becsületesség veszélyessé vált akkor.
A találékonyságot jobb volt elfelejteni akkor.

Negyven év múlva az unokák új
hangszereket tanulnak – ha még
tanulnak egyáltalán muzsikálni.
És már csak a halottak-napi ködből
gomolyognak elő a nagyapák
gondolatai.
Halványan világítja őket
alulról a gyertyák pislákja.

Hatvan év múlva? Ki emlékezik még
a dédnagyapák kollektív szeszélyeire?
Talán csak távolodó tangóharmonika-szó
ereszkedik még lassan a temetők fölé
majd a halottak-napi ködben.