„Édes”

A rádió mikrofonja elé kérették, és világinterjút kellett adnia, ahogy az nagyhírűekhez illik. Ma ő is igen nagy híresség: Ady Endre édesanyja. Viszi törékeny vállán a nagy hírt és a szomorúságot. Hogy elsőszülött fia nem volt köznapi ember. Sorsa és vérsége nem éltette késő szüretig. Fia korai összezúzódása fáj haláláig özvegy Ady Lőrincnének. De nem beszél róla. Nem sír. Kezét ölében nyugtatja. A kiömlő szóáradat – az az ő ellentéte. Néz, mindent megnéz, hallgat és elhallgat. S ha nem mindent ér fel eszével – hiszen sok minden, ami feléje zúdul, oly idegen az ő világától – de mindenre ráhibáz érzésével. Ösztöne nem csalja. Más ez, néha több, mint okosság… S az ő nagy szelídségével megnyugtató és anyás. Illik Ady Endréhez, Ady emlékéhez, hogy ilyen anyja van.

*

Meggypiros alaphangú, meleg otthon veszi Édest körül. Ady Lajosék napfényes budai otthona, akik az ősszel költöztek fel Debrecenből a fővárosba. Ady Endre professzor öccsét, a tankerületi főigazgatót Pestre nevezték ki tanügyi főtanácsosnak. „Édes” itt vendégeskedik náluk, ebből az alkalomból hívta meg a rádió, s már indul is haza, Érmindszentre.
Haja fehérebb, mint valaha. Kontya, „bizarr kontya” – gondos sodrással még mindig ott ül nyakszirtje fölött. Sötét „diószemében” föl-fölcsillan az a rég lehunyt szem, Ady Endréé, amely néha, egy-egy elrévülésében, csodálatosan anyja szeme volt.
„Édes” frissebb és szikkadtabb, mint pár évvel ezelőtt. Szinte megnyúlt, egészségesebb lett, úgy tűnik, megfiatalodott. Néhány kései öröm vagy neki járó elégtétel érte gyászos szívet; ez hatott reá vigasztalón.
– Az ősszel nagy ünnepség volt Mindszenten – beszéli –, szeptember 18-án leleplezték a kis ház falán azt a domborművet, amelyet a nagyváradi Ady-hívek készítettek. A mozgalom úgy indult, hogy most egy éve eljött hozzám Mindszentre az emlékműbizottság nevében Tabéry Géza író, a Nagyvárad szerkesztője, vele együtt Capri Valéria bárónő és Sebő Zoltán nagyváradi szobrász, az új művésznemzedék tagja. Megnézték nádfedelű, régi házunkat, amelyben fiaim születtek. Udvarát mai házunk kertjétől csak drótkerítés választja el. Természetesen ennek a régi szülőháznak falára tervezték azt a domborművet. Adyt és a Múzsát, amelyet azután Sebő elkészített, s amelyet szeptemberben lelepleztek. Mindszent sohasem látott annyi embert, mint azon a leleplezési ünnepen. Az utca feketéllett a rengeteg embertől, kocsitól, autótól, autóbusztól. Az ország minden részéből jöttek emberek. Régi barátok, új rajongók, éltesek és fiatalok, urak és parasztok. Bizony, a leglelkesebb beszédet ősparasztember mondta: Dobay, aki a bankett alatt kiállt a sátor közepére, népviseletben, lobogó ingujjal, és méltatta Adyt. Soha személyesen nem ismerte. Csak a verseket tudja, váltig idézett is belőlük, akár a pap a Bibliából. De ott volt a hivatalos világ: a bíró és a jegyző, s más kiküldöttek is. Ott volt Nagyváradról egy régi-régi barát, Fehér Dezsőné, a néhai főszerkesztő felesége, akinek asztalánál Bandi Léda asszonyt megismerte. A mi házunk udvarán volt a bankett. Százhatvanan vettek azon részt. Az én régi nyárikonyhámon öt spórt állított fel a Nőszövetség. Már öt nappal hamarabb kezdtek ott sütni-főzni. Hát sikerült is mindenképp, az én nagy örömömre… De máskor is jönnek ám idegenek. Tavasztul őszig sokan. Többnyire autón vagy autóbuszon, azután bejönnek, látni akarják a szobát, ahol élt, dolgozott. A házat, ahol született. Olyan nagy szeretet veszi körül a fiamat… Én szívesrn látok mindenkit.
Néz maga elé szomorú szemével, mintha azt mondaná: „Helyette kaptam ezt. Inkább őt adnátok vissza.” De nem mondja. Kiegyenesedik.
– És hogy egyébként hogy élek, lelkem? Ahogy az ilyen öregasszonyhoz illik. Van sok szép virágom, azokat ápoljuk ketten, Katival. Kati tizenöt éve van házamban, igazi segítő társam, intelligens, önfeláldozó teremtés. A gyümölcsfákat is oltogatjuk, azután megfőzünk, olvasgatunk, rádiózunk. Nem volna semmi nagyobb baj, csak az ember elgondolkozik a múlton, mi lett volna, ha így vagy úgy… és ha segíthetted volna… és az ilyen gondolat kikerget az ágyamból. Hat után már talpon van az ember, egész nap kergetődzik a teendőivel . Este sokáig zenét hallgat. így múlnak a napok, lelkem.
„Hat után talpon van az ember… mi lett volna, ha így, ha úgy, ha segíthetett volna”… Hja, az ember. Ha segíthetett volna. Ki tud segíteni? Ki tud változtatni?
Ez a nyugodt öregasszony tudja, hogy senki. Ül, ölébe hanyatlott kézzel. Ő a megértés szobra. (1936)