Tagadhatatlan, a színháznál jobban nem sok dolog érint meg. Nem kisebbítek ezzel egyetlen művészeti ágat sem, éppen csak belátom. Ahol van egy ember, egy tér, amiben találkozunk, ő játszik, a tekintetem rajta csügg, és megmozgat belülről, mindennél erősebben. Pedig már csak néző vagyok.
Megőrizni azt, amit látok, filmmel, hangfelvétellel lehet – de azt, amit akkor láttam, csupán én őrzöm magamban. Egy interjú – amikor film- vagy magnófelvételre nem gondolhattam és megőrzésük eszembe sem jutott, pedig a végén sikerült is párat felvenni közülük – valamit mégis rögzített akkori életünkből, belőlünk. De mindent nem.
Nézem, olvasom a mai színházcsinálókat, kritikákat, elemzéseket, tanulmányokat, kísérleteket a múlt előadásainak rekonstruálására. Érdekesnek találom, dicséretes erőfeszítésnek, miközben tudom, fából vaskarika. Mit adhatnak vele vissza? Mit használhat ez a jövőnek? Hiszen a színház addig szín-ház, amíg tart az előadás. Utána már csak egy üres épület, vagy egy műhely-ház, ahol különféle foglalatosságot űző ideges emberek futkároznak, kiabálnak, hadonásznak, játszanak ilyen-olyan, akkor épp érvényes szabályok szerint. Vagy épp ez a színház benne? És ezért lehetett kivinni az utcákra, terekre, bevinni kocsmákba, kávézókba?
Kétségbeesett kísérlete az embernek, kommunikálni a másikkal. Mivel az egyenes beszéd útja el van barikádozva (?), kell egy közeg, egyezményes játéktér, adott szerepekkel, ahol meg lehet kísérelni kibeszélni a dolgainkat?
Erre vállalkozni csak a színház képes, eleven minőségében, élőben, „ittvagyunk” állapotában, anélkül, hogy egymásnak mennének az emberek. Kell hozzá minimum három személy. Kettő, aki beszélget, viszonyul egymáshoz, s egy harmadik, aki nézi. Ha nem nézi senki, nem lesz színház.
A vers nem ilyen, ő elvan magában, majd eljut az olvasóhoz, aki elolvassa, és attól függően, milyen állapotban talált rá, hat rá valahogyan. Élő ember ott nincs az olvasón kívül.
A festmény, szobor pedig egészen más entitás. Absztraktabb, elvontabb – mozdulatlan, mondhatni halott anyag. A zene teljesen külön műfaj, arról most nem beszélek.
De a színházhoz élő ember szükségeltetik. Banális, mondhatjuk. Egyeseknek mégis kuriózum.

Részlet a Litera-Túrában megjelent feljegyzésemből.