Magyar fa sorsa (részlet)

…Nagyon jól tudom, és teljesen egyetértek abban a magyar ifjúság minden igaz barátjával, hogy ránknézve most az egyetlen és döntő kérdés: jövendőt építeni, erős, egészséges testű-lelkű, művelt keresztyén ifjúság nevelése által. Megértem, ha sokan ezt a nevelést, éppen a féltő szeretettől indíttatva, kizárólag olyan történelmi és irodalmi példák segítségül hívásával óhajtják végezni, melyek csak lelkesítő, csak jó, csak felemelő, csak ideálisan tiszta képeket és érzéseket adnak. Igaz, hogy Ady és költészete nem nevezhető csak ilyennek. Megértem ezt a törekvést, de nem értek egyet vele. Református keresztyén öntudatom és álláspontom szerint olyan ifjúságot kell nevelni, amely az élet egész vonalán öntudatosan vállalja nemzeti és egyéni küldetésének súlyos, szent misszióját. Nemcsak lelkesedő, a jóért rajongó, idealizmusában fenkölt ifjúságot akarok, hanem öntudatosan nemes ifjúságot. A történelem és irodalom egyoldalúan „fehér” kezelése, minthogy a valósággal nem egyezik, két nagy veszélyt rejt magában: délibábos, irreális nemzeti érzést növel, s az életharcban erőtelen erkölcsi szentimentalizmust táplál, melyek oda vezetnek, hogy a nemzeti érzés is, az erkölcsi érzés is frázisokká lesznek, melyek nyilvános alkalmakkor színesen és hangosan puffognak, de az élet harcában, a tettekben és a tényleges magatartásban csak takarói lesznek az egyéni érdeknek és a bűnnek, vagy jobb esetben is nem adnak pozitív erőt az érdek és a bűn kísértései ellen.
Aki alaposan elmerült a magyar élet tanulmányozásában, az tudja, hogy nemzeti és egyéni szempontból egyaránt ez a délibábos hazafiság és ez az erkölcsi szentimentalizmus volt a mi legnagyobb átkunk és végzetünk. Mivel én még tisztább és nemesebb ifjúságot akarok látni a jövőben, mint az említett jószándékú nevelők, azért feltétlenül szükségesnek látom a szent pozitívumok hatását a sötét negatívumok ellenképeivel tenni öntudatossá. Semmiképpen nem tartom megengedhetőnek, hogy a nevelő a legkényesebb, de legáldottabb feladatát: a veszedelmekre fölvértező munkát egy helytelenül értelmezett idealizmusból kifolyólag átengedje a véletlennek, az esélyeknek, a körülmények durva és szeretet nélküli támadásainak és romlott lelkű illetéktelenek beavatkozásainak. Jól hallom az ellenvetést: negatívumokkal nem lehet jövendőt építeni. Csak negatívumokkal nem. De negatívumok nélkül sem. Valósággal reszketek az elgondolásától annak az önámító pedagógiának, mely a magyar ifjúságot nemzeti érzésében és erkölcsi lelkületében reális történelemszemlélet és öntudatos bűnszemlélet nélkül eresztené neki a jövendőnek.
És éppen ebből a szempontból tartom Ady költészetét, amely különben nem mondható csupa negatívumnak, nagy tanulságokkal teljesnek a magyar ifjúság számára. Nemzeti és egyéni szempontból. (…)