Balla Zsófia hetven esztendeje
„Életem nagyobb részét Kolozsváron töltöttem, egy nagyvárosra valló szellemi élettel rendelkező kisvárosban. Ott sajátítottam el a metropolisok szeretetét. Életem ottani négy évtizede alatt azonban szülővárosom fokozatosan elveszítette nagyvárosi jellegét. Otthon sokféle megpróbáltatásban volt részem, különösen a hetvenes és nyolcvanas években. A cezúrát tehát életemben egyrészt a rendszerváltás jelentette, valamint a sebes demokratizálódás illúzióinak füstje; másrészt magánéletem összeomlása, súlyos egészségügyi és egzisztenciális fordulatok késztettek arra, hogy elhagyjam Kolozsvárt. 1993 óta Budapesten élek, egy nagyvárosban, ahol csak költő vagyok. Semmi más. 1971-es könyvemben már tudtam, hogy “Ahogyan élek, az a hazám.” – vallotta a költőnő egy, hatvanadik születésnapja alkalmával készült interjúban (Verssé változhat-e a költő?)
A mai évfordulón két újabb versével köszöntjük a Káfé Főnixen. Amelyekből részben kisejlik, mi történt a szerzővel az eltelt tíz évben…
Az óriási hárs
Én a világban találok csillapulást.
Most minden más riaszt.
Elviselni, ami gonoszul emberi,
kit nem ejt kétségbe? Ki az?
Az óriási hárs ma kint a szélben
minden tollas ágával
külön-külön kilendült és repült.
Hogy emelgette gallyait!
Most láthattam a magasságért küzdeni,
ahogy fölszáll és mégsem sikerül, –
de lobog mégis, tán előttem is,
s végem után is száll majd, azt hiszem.
ő éltet engem s életem után
minden széllel üzen.
S őt én tolom: szemem sugarát viseli.
A rajtjaiból élek.
Élni lehetetlen. ő megkíséreli.
Zug, 2014. május 23. péntek
Forrás: kétezer.hu/2014
Az időhúzás balladája
Barátok közt régen, mikor
együtt autóztunk és nevettünk,
még kortyonként ízlett a bor,
nap s hold mint ómen szállt megettünk,
s reméltük, bár vágyunk fölettük:
ontunk majd remekműveket!
Mert testes évet nem követ
a lelkünk: éretlen, nem vitás.
Nem vagyunk sziklák, csak kövek.
Nem felnőni: cseles időhúzás.
Anyját nem élte senki túl.
Mint vöröslő számlap, az éjben
kigyúl egy élő mozdulat vadul
az ész sajgás-söpörte üregében.
Fojtogat. Létezik egészen. Épen.
Nem él-e túl engem e tűrhetetlen,
sóvár ámulat, hogy elfeledtem?
Átlátok a könny üvegén, hazás-mamás
játékon. Szilánkos ég vacog felettem.
A belátás is csak időhúzás.
Halogatom az ébredést. Még pizsamában
délig nyújtom a reggelt, féktelen
kávézok, lopva olvasok. S ha nekivágtam
a napnak – kapkodásban nincs sok értelem –,
az írást elodázom. És száz fűszerem
közt szaglászok, percegek, mint a szú,
mely éveim rágja. Mert míg az iszonyú
téveszme éltet, hogy az időm is lakás:
zugokban érlelődik sok aszott tanú.
Ki sejti, hogy beérni csupán időhúzás?
Lehetnék jobb, mint amilyen vagyok?
Lehetnék gyorsabb? vagy másvalaki?
Fényt kerestem, hálócska dallamot:
reszketve néz vissza, míg hallani.
Sokféle dal kertjén végigtarolt
szívem, az elnémított mobilkészülék.
Ki egét vesztette, arra ráront az ég.
Ölében zeneszám szól, messzi állomás.
Elhalasztott csöpp fény, már semmiség.
A kérdés sohasem időhúzás.
Ráér minden, bár mindenki rohan.
Ki gyermekként vagy fél ésszel nevet,
elodázza Istent: magasabb lét – ha van –
árnyában az ember erkölcstelen lehet
egy darabig. Még halogat,
s jövő ködében, akár aszpikban, remeg.
Lehet, hogy minden, ami mű, – remek?
Reménykedés lyukaszt, izgága hit csigáz.
Kört tép szoknyámból a gyorsulás, levet!
Istenhez képest hited időhúzás.
Életed bányalég: berobban, bármi szítsa.
Csak érdek a szeretet. És mindig fölszakad.
És nem bőrönd, hogy nyomjad, leszorítsad.
Kipattan, pedig szíja, kulcsa van.
Berobban mindig, folyton fölszakad.
A veszteség mutatja régi formám.
Hazugság-hűség: alvázszám és motorszám.
A könyvem vízjel, gyermekem mutáns.
Ma már nem az nyer, aki győz a tornán.
Időhúzás a hajsza, megvett versenyfutás.
Mindannyian sérülten készülünk:
szülessünk meg a semmiből.
Félünk, hogy bánnak majd velünk:
apánk eldob, csókol, kidől.
Írásból tanulunk s vészek füstjeiből,
heccből, táncból tanulunk, s gyakni, csalni,
féltett barátot is fölfalni holmi
bosszúból, s tudunk félni, megbűnhődni mást:
a megbocsátás biztat elbotolni.
Azt tervezzük, mi nem időhúzás.
Húzom az időt s közben készülök
a csillagtalan haza meghitt hidegébe.
Oda állhassak, hova születés előtt:
testetlen forma, istensugár elébe.
Halleluja! – kiáltsam szerte-széjjel:
a túlcsordulás szétkapja létem.
Almaillatú fény lendít a szélbe!
Elém zuhan, forrósodik a földi pást.
Csak nemlét s veszteség segít fölismerésben.
Célba vett időm nem idő-húzás.
Ajánlás:
Mit ajánlhatnék, Hercegnők, Hercegek,
időnk bazalt suhogása alatt?
Megrebbennek mázsás homokszemek
s virradt bogáncs kórusban madarak –
míg szét nem veti mind a varjúkárogás.
Elhalaszthatjuk a halált, ha
lelkünk hal meg testünk helyett?
Minden dal itt csupán időhúzás.
Forrás: jelenkor.net / 2008
Pusztai Péter rajza
2019. január 15. 12:19
Isten éltesse még nagyon sokáig! Van mit tanulni tőle.
2019. január 17. 22:37
Kisztihand, Zsófi.
„száz fűszerem közt szaglászok”… jó a fiataloknak!