– Délelőtt tíz körül átjött hozzám. Szó nélkül leült egy fotelbe és kávét töltött magának. Aztán összehúzta vállán a horgolt nagykendőt és mereven nézett a szemembe. Néha belekortyolt a kávéjába, de tekintetét nem vette le rólam. Már kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam. Kérdeztem, mi történt vele, de semmi jelét nem adta, hogy hallaná szavaimat. Amikor kiitta kávéját az utolsó csöppig, felállt és szó nélkül távozott. Pont úgy, ahogyan jött. Még sokáig gondolkodtam, mi lehetett a látogatás oka, de nem tudtam rájönni. Azaz csak találgattam a lehetséges válaszokat. Végül átültem az ő helyére és kávét töltöttem magamnak. Úgy próbáltam nézni és közben kortyolgatni, ahogyan ő tette. De ettől sem lettem okosabb. Mit nézhetett ő hosszú perceken át, amit én most nem látok? Mert célja lehetett a látogatásának, okkal ült itt talán egy fél óra hosszat is. Nem jöhetett eddig csak, hogy felhajtson egy hideg löttyöt. Hacsak nem én voltam az ok, az, akit innen az ő helyéről én most nem láthatok. Hiszen végig az én szemembe nézett, szemtelenül, zavaróan, hidegen. Belőle akart valamit kiolvasni, amit szóban nem lehetett megkérdezni, amire őszinte választ nem remélt kapni. S most már a világ végezetéig gondolkodhatok: mit akart tőlem megtudni?