Kedvvel mondom kívülről ezt a Petőfi-verset… Zavart, hogy gyermekként sem tudhattam szinte semmit becses szereplőiről…
Ma csaknem minden információ rendelkezésre áll a világhálón. A verset mégis ide másolom, eredeti helyesírással, a költő és a két nagy színész emlékének adózva:

Petőfi Sándor: A tintásüveg

Vándorszinész korában Megyeri
(Van-e, ki e nevet nem ismeri?)
Körmölgeté, mint más, a színlapot.
Kapott
Ezért
Egyszer vagy öt forintnyi bért,
Amint mondom, vagy öt forintnyi bért.

Először is hát tintáért megyen,
Ha ismét írni kell, hogy majd legyen.
A tintásüveget pedig hová
Dugá?
Bele
Kabátja hátsó zsebibe,
Amint mondom, kabátja zsebibe.

S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri víg,
S hazafelé menvén, ugrándozik.
Hiába inti őt Szentpéteri:
„Kari,
Vigyázz!
Kedved majd követendi gyász,
Amint mondom, majd követendi gyász.”

Ugy lett. A sok ugrándozás alatt
Kifolyt a tinta; foltja megmaradt.
Megyeri elbusúl – kedvét szegi
Neki
A folt,
Mivel csak egy kabátja volt,
Amint mondom, csak egy kabátja volt.

Mi több: kabátja épen sárga volt,
És igy annál jobban látszott a folt.
„Eldobnám – szólt – de mással nem birok;”
Ez ok
Miatt
Hordá, mig széjjel nem szakadt,
Amint mondom, mig széjjel nem szakadt.

(Pest, 1844. szeptember.)

---

Emlékezés és temetési krónika

December 15-én délutáni órákban temettük el Szentpétery Zsigmondot, ki mint nemzeti színházunk veterán tagja, saját szerepkörében egyetlen és felülmúlhatlan volt. 1856-ban a „Vasárnapi Ujság” Szentpéteryt az „öreg Zách”-ot ábrázoló jelmezes képben mutatván be olvasóinak, ez alkalommal mintegy balsejtelmekkel telve e kérdést tevé fel: „Ha majd egykor Szentpétery nem lesz, ki fogja az ő helyét betölteni?”
És felelé: „Szentpéteryt nem fogja pótolni senki. Általa egy egész szerepkör él, ő vele egy egész szerepkör tűnik le a színpadról, mint letűnt Megyerivel is, kinek szerepei vele együtt vannak eltemetve. Támadni fognak új tehetségek, kik új mezőn új babérokat szereznek, s eddig figyelemre nem méltatott alakokat ismertekké tehetnek, de Szentpétery szerepeit ő utána fel nem eleveníti senki.”
E jóslat, sokkal korábban, mint akkor vélni lehetett, beteljesedett. Szentpétery nincs többé! A tősgyökeres magyar életből vett élethű alakok nem bírnak hozzá hasonló képviselőt a színpadon. A kedélyes apák, aggodalmas nagybátyák, nevetséges helyzetbe jutott vén férjek, tekintélyt követelő alispánok, kedélyes megyei táblabírák azon alakban, mint Szentpétery őket elénk állítá, végképp letűntek a színpadról. A színház közönsége ezután, ha az elészámlált nemben valamelly sikerült alakot, vagy csak egyes szerencsésen utánzott vonást is fog látni, mindannyiszor viszsza fog emlékezni elhunyt kedvenczére, s elmondja:
’Hát még az öreg Szentpétery! ha ő adhatta volna e szerepet!’
De ne legyünk önzők. Ne beszéljünk még ma legalább a jövőről, midőn lelkünket a pótolhatlan veszteség fájdalma elfoglalva tartja.
Szenteljük e sorokat kizárólag a megsiratott halott emlékének. Most!, midőn még szemeink előtt látjuk elvonulni a gyászos ravatalt; még előttünk lobog a fáklyák vöröslő világa; halljuk a harangok zúgását, a trombiták temetkezési zenéjét, a lelkész búcsúztató szavát, s végre a koporsó fedelének tompa dobogását, midőn a hideg és fagyos göröngyök azon férfi porló maradványira hullanak, ki míg élt, mindnyájunk szeretetének méltó tárgya vala.
Egy régi közmondás szerint: midőn elkészül a ház, bele költözik a halál.
A nemzeti színház épülete 1837-ben felemelkedvén, falai közé a színészvilág elszórt jelesei, mint régóta keresett házi tűzhely mellé, összegyülekezének.
És ez idő óta félemletes következetességgel dúl e lelkes család között a halál. Pestváros lakói megdöbbentőleg rövid időközök után már hetedszer sereglenek egybe e halottas ház előtt.
A sort egy ifjú nő, Hubayné kezdte, ki élte legszebb virágában, midőn a közönség kedvencze kezde lenni, elköltözék közölünk. Utána mindjárt Megyeri óriás árnyéka huzódék el szemeink előtt, ott hagyván emlékét azon márványlapon, mellyre művészi világunk történeti neveit véssük fel. A következő években a vihar zúgásával versenyző Lear király: Bartha, az örök ifjúság titkát bíró Figaro: Szerdahelyi, a cselszövényeket művészettel űző Jago: Fáncsy, s ki népdalaink melódiáit legelőször hozá színpadra, Egressy Béni… „Ajánlák magukat a közönségnek”, mint a hogy egyszer Shakespeare azokról mondta, kik meghaltak.
Ezen ház csarnokából vittük ki Lendvayt, kinél egykor senki sem tudott szíveinkhez édesebben szólni, s kinek sírját még csak a múlt nyár verte fel először zöld gyepével.
És íme, még le sem tölt a gyász éve s már a mi békeszerető hű öregünk, Szentpétery hagy el bennünket!…Elutazott ugyanazon fekete posztóval bevont kocsin, mellyen társai előre mentek.
Kísérői a főváros leglelkesebb lakói voltak. Csendes és hallgatag tömeg, melly, úgy látszott, mind ugyanazon szomorú család tagja. A páholyok, földszint és karzatok látogatói egymásra ismerének. Összegyülekeztek még egyszer és utoljára, hogy vég búcsút vegyenek attól, kinek évek sora alatt annyi élvezetet köszönhetének. A távozót a nemzeti nyelv és mívelődés hű terjesztői, az írók és színészek fáklyákkal kísérék, s a nemzeti színház igazgatója, mint a gyászoló család fejéhez illett, közvetlenül a koporsó után követé a menetet.
Nehezen fogunk hozzá szokni a gondolathoz, hogy a kit mindnyájan szerettünk, így örökre elveszthessük.
És mégis úgy van: meg kell válnunk ama biztató öntudattól, hogy olly művészt bírunk, mint Szentpétery volt. Ő nincs többé! Elment, s csak híre és dicsősége maradt hátra!
Ama friss babérkoszorú pedig, mellyet koporsója felett láttunk, jelképezze mindnyájunk hódolatát a múzsák azon felkentjének irányában, ki e napon pályafutását bevégzette.
***
Szentpétery Zsigmond született Rohodon, Szabolcs vármegyében jul. 31-én 1798. Először színpadra lépett aug. 19. 1815. Meghalt dec. 13. 1858.
Áldás emlékezetére!

• ffy –

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ