Mennyi mindent tanultam én meg a tengerről s a tengertől életem során! Eszembe jutnak első találkozásaim a csodával, amit tengernek először kisgyermek koromban szólítottam, amikor anyámék első tengerparti nyaralásunkra elvittek. Járattak engem azelőtt úszótanfolyamra, jártam sokat a strandra, de úszni mégis a tengerben tanultam meg. Segített is nekem a sós víz minden támogatásával, de valahogy a szabadságban, mint ahogy a tenger mindig szabadságérzettel töltött el, és önmagamra utalva sokkal gyorsabban ment a tanulás ott. És ingyen volt. Nem, mint a tanfolyamok otthon a hideg medencében a pionírtábor udvarán, ahonnan néha ellógtam, mert úgyis tudtam, az nálam sok eredménnyel nem jár. Restelltem is magam, főleg, amikor Mama rajtakapott, és felpofozott, amiért hazudni próbáltam.
Legnagyobb hiba, ha valaki meghódítani, leigázni akarja a tengert, szembeszegülni vele. Szerencsére, bennem ez a téves vágyakozás soha nem élt. Mindig tisztelettel közelítettem felé, akkor is, amikor már elég magabiztosan jártam-keltem mélyvizekben is. De azokon a csendes, békés, alig mozduló, lágyan ringó, derűs reggeleken sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez ugyanaz a tenger, akit nem egyszer láttam gyönyörűen, mérgesen, feketén és fékevesztetten. Félelmetesen szép olyankor. Láttam Irén hurrikánnal korbácsolva, és telihold idején megbokrosodva a Rockawayn, az Erika hurrikán által felborzolva itt, Fort Lauderdale-ben egy szolgálati utamon, és láttam Sandy kegyetlen pusztítását is egész New Yorkban…
A tenger mindig jelzi, mennyire merészkedhetsz hozzá közel, s mikor kell visszafordulnod. A tengerrel szemben nincs olyan, hogy jó vagy közepes úszó, nincs olyan, hogy gyengébb vagy erősebb ember. Sok évembe telt azt is megtanulni, hogy a tenger engem nem elválaszt az otthontól, hanem összeköti a világaimat. És heti rendszerességgel, szorgalmasan repkedem át, ide majd oda… És ha nem látná az ember eléggé nagyságát a földről, vagy épp magából, a tengerből, felette repülve mindenképp eltöpreng hatalmasságán. Oda is, vissza is.
Ezeknek a derűs, sima vizű reggeleknek az az üzenete, hogy szívesen fogad az úszásra. Ringat is, hogy kényeztessen, elkápráztat a panorámával, bármerre is fordulnál, és nem bánja, ha messze merészkedsz a parttól – hisz valahol van porond is, ha kellene – és így a reggeli úszás a legalkalmasabb arra is, hogy az ember ebből a különleges szemszögből is felmérje a szárazföldi táj jól ismert elemeit. Megérkeznek az életmentők, megnyitják parti kuckóikat, és kiteszik a megfelelő színű figyelmeztető zászlókat. A parton is mind többen bukkannak fel. Reggeli sétálók, frissen érkezettek – az első napos fehérbőrűek, a búcsúzkodó – utolsó napos napbarnítottak, a másnapos veresre égett testűek, akik első nap nem hitték volna, hogy az a fátyolfelhők mögül ki-kisandító nap mennyi fájdalmat tud tapasztalatlan bőrükön okozni. Vannak párok, vannak családok, vannak baráti csapatok, és vannak magányosok. Ezek jobbára semmit sem hordoznak magukkal, csak egy törülközőt. Azt találomra ledobják valahol, belefutnak a vízbe megmártani magukat, majd mennek is tovább.
De vannak a helybenmaradós magányosok is. Ezek olyanok, mint én. Letelepszenek, felváltva olvasnak, fürdenek, olvasnak, bámulnak, csobbannak, ha felhevültek a napon. Nagyjából mindenki ismeri a többieket látásból. Lehet tudni, hogy az a roppant jóképű pasi ott a strandszékben csakis azért lehet ezzel az idegbeteg tyúkkal, mert érdeke fűződik hozzá. Máskülönben tudja, hogy mindenki rajta röhög, mikor a nő másfél órán keresztül látványosan furábbnál fura testgyakorlatokkal kápráztatja el a bámészkodókat – tornászik, olykor még a lifeguard is kijön a kuckó teraszára, és feltolja a homlokára a napszemüveget. Odébb az idős házaspár süket, de különben is németek, mindenkinek köszönnek, de – mivel nem hallanak – a válaszkérdésekre soha nem felelnek. Bűbájosok. Mosolyognak mindenkire. Bár, valaki azt is tudni véli, a papa nem is lát jól, s így néha a pálmafa árnyékának is odabiccent. A fehér nagy szállodai lepedőn fekvő két kifogástalanra kigyúrt fiú egy meleg pár. Ők reggel aludni jönnek ki a napra, amíg az elviselhető. Éjszaka látni őket feszes nadrágba bújva és rikító színű, nagyon elegáns ingekben, illatfelhőbe burkolva taxiba ülni a resort előtt, és elsuhanni a Wilton Manor valamelyik méltán jóhírű gay-klubjába. Hajnalig. A sokgyermekes nagy család jobbára mellettük telepszik le – emezek nem legnagyobb örömére – és mint honfoglalás idején, pillanatok alatt belepnek mindent strandszékeikkel, nyugágyakkal, a gyermekek játékaival, homoklapátokkal, kisvedrekkel, matracokkal, labdákkal s úszógumikkal. Eztán a negyvenes éveiben is elég tűrhető formában lévő apa jön egy hűtőládát vonszolva maga után a homokban az út felől, anyuka pedig, aki némi túlsúlyt már feleresztett magára, rendre utasítja a gyermekeket. Ha tettek valamit, azért, ha nem, akkor azért, mert biztos benne, hogy fognak. Kétrészes fürdőruhát visel, és a mellei olykor a maguk útját járják, ha túl sietősen lépett vagy hirtelen ugrott fel a székből. Noha a férje is ott van, előszeretettel kacsingat a meleg fiúk irányába. Nem állítanám, hogy nem sejti, mennyire minimálisak az esélyei bárminemű flörtnek azokkal, hanem inkább azt mondom, mindenkiben van valamennyi huncutság, és a szomszéd zöld fűje is ott van annak minden előnyével és izgalmas hátrányával együtt.
Az a két fiatal lány, akik most terítik le a szálloda csíkos kék-fehér törülközőit, ugyanolyan ügyben jártak az elmúlt éjszaka, mint a fiúk. Nem gay-klubban ugyan, de pasizni. Ők is pihenni jöttek ki reggeliben. Később, délben, áthurcolkodnak majd a Las Olas szakaszára a beachnek, mert ott sokkal nagyobb esélyek mutatkoznak a délutáni órákban kapatós fiatalember-hordák által finanszírozott koktélokra, hogy egyebeket most ne is emlegessünk. Egyikük fenekén, mint a rúzsos csókok, amiket kolléganőimtől szoktam inkasszálni egy-egy úton, egy ajak-tetoválás van. Mintha valaki odacsókolt volna rúzsos szájjal. Az öregekhez ülnek közel – szándékosan nem a két fiú felé húzódtak, pragmatikusabbak, mint a családanya, nem kezdenek ki melegekkel. Az öreg leveszi a szemüvegét, mert szerinte anélkül közelre jobban lát. Mosolyog a rúzsos-csók tetkóra. A felesége felnéz, és megszólja, mert levette a szemüveget, és megfenyíti, hogy megfájdul a feje, ha nem teszi vissza az okulárét azonnal. Brille! Eszembe jut a német szó is azonnal…
Nem nézelődöm tovább, ezek az úszás utáni pillanatok a legalkalmasabbak olvasásra. Ezt tudja a Sea Club felől érkező fiatalember is. Tegnap is itt volt. Akkor vájt magának egy dinnyényi gödröt a homokba, beleterítette a Sea Club citromsárga flottírkendőjét, és mint valami kényelmes karosszékbe, elhelyezkedett, és órákon át olvasott. Most kikereste a lyukat, ami tegnap oly sok kellemes perccel ajándékozta meg, és belehuppant a könyvével. Ügyet sem vetett a lány csókos tetkójára sem, de a fiúkra sem. A maga kis világába mélyülve, mintha senki más nem lenne rajta kívül a környéken, komótosan elhelyezkedik, és folytatja az olvasást. Ettől még inkább kedvet kapok magam is Sütő emlékezéseiben való elmélyedéshez.
Ez a könyv gyermekkorom óta kísér. Olvasni ugyan iskoláskoromban olvastam kötelező olvasmányként. De Tamási, Jókai és Mikszáth után ez volt az egyik, amit egyáltalán nem bántam. Valamiért az „Anyám könnyű álmot ígér” számomra olyan szépen csengő, édes szó volt, mint gyermekkoromban Illyés Gyula és Benedek Elek meséi, majd később pedig Tamási. Amikor Amerikába költöztem, nagyon kevés hely maradt a két bőröndben, amit magammal otthonról elhozhattam, könyvekre. Abba a kevéske helybe került akkor többek között Tamási „A bölcső és környéke” és ez a könyv. Sárga már, a fedele is megviselt, meg kellett ragasztanom a minap, mert leesett. Megvolt nekünk is a könyv, Mamánál az ágyból láttam is, az ágy melletti könyvespolc alsó deszkáján volt. Fekete alapon narancssárga nagy betűkkel. Olyan titokzatos volt. Emlékszem, elalvás előtt sokszor agyaltam azon a kis ernyős lámpa szegényes fényében, amelynek műanyag ernyőjének aljára képeslapokról kivágott virágok voltak ragasztva, hogy felkapcsolva a lámpát, szép mintát adjanak a lámpaernyőnek – hogyan ígérhet valakinek az anyja álmot, pláne könnyűt… A titok megfejtésére kamaszkoromig vártam. Persze, első olvasatra a vicces dolgok ragadtak meg bennem, hogy „apám a macska után nézelődik, hogy éjszakára kikergesse”. Legalábbis ez nekem akkor nagyon viccesnek hangzott. Sütő könyve aztán nagyon hozzám nőtt. Ősszel sokszor éreztem, elővenném, s beleolvasnék. Aztán, mikor érettebb fejjel is képes voltam a világra nézni, megtettem, elővettem. Újra és újra. Nem olvastam végig, nem is akartam újra meg újra végigolvasni. Csak megmártózni benne. Szép volt, kedves volt, biztonságot adott. Később pontosabban fogalmaztam már: simogatott. A lelkemet simogatta. Erre a simogatásra vágytam ezen az őszön is. Amikor az ember annyi csudában és mesében él, mint én, és olyan nagyvárosok fényei próbálják elvakítani a gyengülő szemét, mint az én New Yorkom – persze, csupa jószándékkal – előkívánkozik az emberből a vágy az eféle simogatásokra. Magamhoz vettem, és vittem magammal utakra. Madridba, Amszterdamba, Párizsba… egy havas estén Norvégiában is olvasgattam egy glögg mellett a hegy tetején a menedékházban a kandalló előtti plédes karosszékben. Onnan hazatérve jöttem le Floridába, és nem is volt kérdéses, hogy beteszem a táskába.
1989-ben kaptam ezt a könyvet, a Wantuchék impozáns könyvtárából való. Búcsúajándékként lett az enyém. A Wantuch család a szomszédunkban lakott, ugyanabban az udvarban, ahol nagyanyám szigorú tekintete mellett nevelkedtem gyönyörű nyarakon és meseszerű teleken, menyasszonyvirágos tavaszokon és dióhullatós, zizegős őszökön. Amikor végre megkapták az engedélyt disszidálásukra, Peti bácsi a gangról leszólt, s intett, mennék fel kicsit, ha a játék vagy valami hasonló mérhetetlenül fontos dolgom közepette adódna egy kis időm. Én nem tudtam, hogy azt az engedélyt végre vagy nem végre kapták meg, mert jóformán arról is csak sejtéseim voltak, mi az a disszidálás. Szerettem felmenni Wantuchékhoz, náluk minden olyan szép volt, erre leginkább húsvétkor került sor, mert nem lehetett kihagyni a locsolkodást Ágica néninél és Bözsike néninél – Peti bácsi maga is oda volt olyankor ennek a tisztességbeli kötelességnek eleget tenni. Bennem valamiért úgy élt, hogy gazdagok voltak – ma már tudom, nem voltak ők sem sokkal gazdagabbak, mint mások akkoriban, csak szépen éltek. Rendezetten. Ágica néni szép asszony volt. Mindig elegáns, frissen fodrászolt, berakatott frizurával, esős, őszi napokon, kalapban, divatos kosztümökben járt, az ajkai pedig – emlékeim szerint – kifogástalan cseresznyeszínű rúzzsal ékesítve. Nem hivalkodóan, csak épp annyira, hogy szép legyen.
Kicsit izgultam, miért hívhat engem Peti bácsi hozzájuk fel, amikor húsvétnak se híre, se hamva. A konyhában Ágica néni tevékenykedett, kedvesen köszöntött, mint mindig, nem kosztümben, hanem otthoni ruhában volt, s talán cseresznyeszín sem piroslott az ajkán. A szobába invitáltak, és ettől még izgatottabb lettem. Csomagolás közben lehettek, újságpapírba csomagolt edények, poharak, vázák hevertek az ágyon, amelyen a szép bársonyos terítő volt, amit olyan sokszor – húsvétokkor – megcsodáltam. Ági néni sietett be, ránk mosolygott, majd egy nagy dobozt tett a szoba közepére, és abba pakolt néhány már becsomagolt berendezési tárgyat. A hatalmas könyvespolc előtt állt meg velem Peti bácsi. Odahúzta az egyik párnás széket, és nagyon komolyan megszólalt. Mint gyermek, imádtam, hogy Péter bácsi nem felnőtti magasságokból, hanem játékos kedvességgel ugyan, de már-már egyenrangúan, tiszteletteljesen beszélt velem. Az arca még az eddig megszokott játékos komolyságnál is komolyabb volt. Gondterheltebb. Akkor vettem észre a szeme körül, az arcán a ráncokat.
– Arturka… – így szólított. – Ugye, tudod, hogy mi nemsokára elutazunk. – itt egy pillanatra csend lett, Ági néni is abbahagyta a pakolást, és csendesen ránk nézett. – Elköltözünk. De innen nem vihetünk el semmit. Ezért barátainknak adjuk, amit csak tudunk. Szeretnénk neked is egy kis emléket itthagyni. Hogy majd jussunk eszedbe évek múlva. Nézz itt körül a polcon, és bármit szeretnél, az a tied, elviheted.
Bözsike néni jelent meg az ajtóban, könnyes volt a szeme. Mostanában mindig sírt. Mi, gyermekek, nem tudhattuk, miért. Azelőtt mindig jókedvű, szelíd, de szigorú asszony volt. Most gyenge, megtört, és … sírt.
Mama egyszer azt mondta, de ezzel nem oszlatta el a fejemben a ködöt: Bözsike azért sír, mert őt nem engedik Németországba menni a lányáékkal, neki egy másik országba kell menni. Ez teljesen idegen beszéd volt számomra. Azt sem tudtam, Németországba miért kell elmenni bárkinek is, és ki az, aki azt megmondja, hogy kinek kell és hova mennie, és eddig mi miért nem hallottunk erről, miért nem hangzott el sehol sem egy hangos szó erről, pedig mi gyermekek mindig nagyon ügyeltünk arra, hogy valahogy úgy essen a játék a felnőttek, s főleg az öregasszonyok beszélgetése ügyében, hogy mindenkinek a dolgaiban eléggé járatosak legyünk. Még ha töredékét sem értettük azoknak a beszélgetéseknek, a sutyorgásoknak a porolófa alatt a kissámlin – főleg, hogy néha el is kergettek onnan néminemű testi megfenyítéseket is kilátásba helyezve olyankor.
Iskola befejeztével, mivel a közgazdasági tudományok kivétettek akkor az egyetemi élet fiatalkori szépségeiből, ’89 őszén, nem sokkal a nem túl szívmelengető eredmények meghirdetése után, annak rendje és módja szerint bevittek katonának. Fene se gondolta, hogy a kommunista rezsimbe éppen akkor, a mi szolgálatunk idején fog belecsapni a ménkű’. Olténiában szolgáltam, de amikor komolyabbra fordult a helyzet, a rádiolokációból kiemeltek, és a bukaresti katonai kórházba vittek. Egy fertőzés vitt oda, de aztán meg ott tartottak a szolgálatom folytatására is. Zűrzavaros idők jártak Bukarestben akkor decemberben. A forrongások idején, még az olténiai alakulatomnál, anyám jelent meg aggodalomteljes arccal, suttogva beszélt, de nem maradhatott pár percnél tovább, pedig egy napot utazott, hogy láthasson, és a hazait átadhassa a kis pakkban. Néhány perc múlva őt elküldték, engem pedig becitáltak hiradót nézni, amiben Ceausescu elvtárs beszédét kellett hallgatni a felforgatókról Temesvárott. Engem az alezredes irodájába is beordítottak egy levél miatt, amit a Neoton Família gitárosa, Végvári Ádám írt nekem. Ádi levelében leginkább maga a levél volt a gyanús, az, hogy Magyarországról jött. Anyám hozta. Valaki azonban jelentette perceken belül a majornak, hogy Dancs közlegény „veszélyes” levél birtokában van. Nos, a veszélyes levél elkobzásra került, különben közszemlére kitenném ide, hisz minden korábbi levelem is megvan Áditól és Csepregi Évitől is, mindmáig. Az állt benne, hogy a drága Erdős doktor, „a Péter”, ahogy Éva emlegetni szokta, akit én olyan nagyon tiszteltem és kedveltem, itthagyta a földi világot, és ezzel a Neoton Família sorsa is kissé megkérdőjeleződött az „új szelek” fújdogálásnak jegyében. Hosszú levél volt, s hogy a jelentőm, aki – igen, tudom, ki volt az – maga is magyar, mit fordított belőle s hogyan a vezérkarnak, nem tudhatom, bár írhatnék neki a facebookon, megkérdezhetném, hisz bekérezkedett baráti körömbe sok évvel azelőtt. De nem érdekel. S az sem, hogy nem emlékszem, hogyan úsztam ezt meg, és hogyan vált lehetségessé, hogy G. százados úr, az alakulatunk felcsere, akit valamelyest sikerült anyámnak valami ismerősökön keresztül apró figyelmességekkel rábírni, legyen őrangyalom a lehetőségekhez mérten, beutazhatott velem a román fővárosba a harcok idején, és a Központi Katonakórház legmagasabb berkeiben beajánlott szolgálatom hátralévő részére. Igazából, ha most visszatekintek, a százados engem kimenekített az alakulattól akkor.
Karácsony másnapján megtudtuk, hogy a szitává lőtt Ceausescu házaspár zsákokba kötözve bekerült a kórház hullaházába, bajtársaim, akikkel ott együtt segédkeztünk a lövöldözésekben megsérült katonák ellátásában, engem is hívtak, mikor lementek megnézni kurjongatva és kacagva, de inkább kihagytam, nem voltam kíváncsi a hullákra. Aztán az üldözés és kihallgatások közepette lebetegedett Nicu Ceausecu is, a legkisebb fia a lelőtt diktátornak, odakerült. Annak viszont a közelébe sem engedtek. Zaklatott idők jártak. Utazni is csak az utazgatott, akinek feltétlenül kellett, nem lehetett tudni, kik lőnek, kikre lőnek, ki ki mellett áll, s mi is történik az országban igazán. Nekem épp csendesebb napom volt, kevesebb dolgot osztottak rám, és egyszer szóltak, menjek fel a nővérszobába, mert látogatóim érkeztek. Nem akartam hinni a fülemnek, akkor már tudtam, hogy anyám valahogyan, kalandosan, de szerencsével hazaért. Nem tudtam elképzelni, ki vállalkozott még ekkora kockázatra, hogy ezekben az embertelen időkben Bukarestbe jöjjön. Amikor beléptem az ajtón, jólismert, kellemes parfümillat csapott meg, és ott állt előttem világos drapp kabátban Ági néni mosolyogva, cseresznyepiros ajkakkal, elegánsan, mint valami hercegné. Mellette Peti bácsi egy kézitáskával a kezében. Nem jutottam szóhoz. Megölelgettük egymást, Akkorra már jól ismertem a kórház minden szegletét, és elég szabad mozgásterem is volt a létesítmény területén, lementünk sétálni a kertbe. A park egy félreeső, mások elől teljesen elzárt zugában egy padon ülve beszélgettünk. Elbúcsúzni jöttek.
– Örülünk, hogy láthattunk. Édesanyádnak megmondjuk, hogy jól vagy – mondták, miközben a kezembe csempésztek diszkréten egy kis hazait, még talán szőlő is volt, pedig januárt írtunk.
Akkor láttam őket utoljára.
Kapcsolatunk azonban sosem szakadt meg. Leveleket írtunk egymásnak, nagyon szerettem gyermekkorom óta levelezni. S amikor a levelek kicsit ritkultak is a későbbi években, évtizedekben, egy dolog biztos azóta is: az üdvözlőlapok. Nem múlhatott el soha húsvét vagy karácsony anélkül, hogy Németországból a képeslap ne érkezzen meg Ágica és Péter aláírással, finom, elegáns névjeggyel a boríték bal felső sarkában.
Nem is tudom, a gondolataimba, az emlékeimbe vagy az olvasásba merültem-e bele mélyebben azon a reggelen, de a nap finoman jelezte, hogy ideje felmennem reggelizni, mielőtt egy másik adag fürdésnek utána nem járok a későbbiekben. Reggeli után nem hagyott a felelevenített emlék nyugodni, és a magammal hozott karácsonyi üdvözletek közül elővettem azt, amit Peti bácsiéknak szántam, és mellé egy levélben nekik is megírtam, mennyi minden idéződött elő bennem a Sütő-könyv kapcsán.
Válaszuk éppen Szentestén érkezett. Útról, talán Svédországból érkeztem éppen haza, mikor a többi karácsonyi üdvözlet közt megpillantottam azt, ami a Wantuch családtól érkezett. Örömmel fogadták emlékeimet, és ezáltal, mint írják, „otthon voltak ismét” ők is egy kicsit. Unokáikról, dédunokáikról is számot adtak a levélben, és mellékeltek egy fényképet is. A karácsonyfa alatt állnak rajta. „Ezen a képen azt ünnepeljük, hogy ez a hatvanadik közös karácsonyunk együtt”. Micsoda boldogság ez! Mint egy szép mese.

Forrás: Égből kapott mesék