Álmok légiója

Mindmáig hiába törekedtem sorssal, világgal, átokkal szembe könyöklő dacos arcának megrajzolására.
Talán azért, mert számomra Ő mindig Jelenés volt, akár az égig érő tűzoszlop. S ha meggondolom, akkor is tűnt fel, amikor eljött az idők teljessége.
Amikor a jót el kellett választani a rossztól, az álnokságot az igazságtól, a sötétséget a világosságtól. Érkezését pedig boldog prófétai sóhaj előzte meg:

Áldott legyen, ki eljövend,
Az idegen, nagyálmú Gyermek,
Kit küldtek régi bánatok.

Verseit félrevonulva, ijedt örömmel olvastam, mint aki nemcsak egy óriási
szív harangvirága alatt rejtőzik, amelyen átremeg a költői erő fénye, de részese valami örök titokzatosságnak is.
Igen: élni míg élünk, / Igen: ez a szabály. / De mit csináljunk az életünkkel, / Ha fáj? – visszhangoztam később az ő kérdését.
És válaszként a rímek ősi hajnalát idézte elém, vérrel átitatott, aranytól ragyogó képeit, és arcomat a karéj kenyértől és az egyéni gondoktól a közösségi sors és a történelmi sors felé fordította, hogy eszmélkedésem éveiben ez tápláljon.
Kérdésemre nem versekkel felelt, hanem nagy életmegnyilatkozásokkal; nem cifra szolgáit küldte fogságba esett testünk és lelkünk kiszabadítására, hanem álmok légióját és indulatának forradalmi szabadcsapatait.
Móricz Zsigmond szélességében terjesztette ki a nép és a magyarság fogalmát, Ady mélységében mélyítette el. Ezért szerettem meg benne egy életre a közösséget, a fajtát, amelyhez tartozom, sorsának jó és rossz napjaiban egyaránt.
Ezért jut eszembe, valahányszor idegenből érkezem haza, A föl-földobott kő: a tékozló fiú, aki

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

(Elhangzott a Román Televízió 1977. május 15-i magyar adásában közvetített zilahi Ady-ünnepségen)