Forradalmár lehettem volna,
de nem lettem, mert kiverte
kezemből az Úr azt a fegyvert.
Ma monstranciaként mutogatna,
ki megszeret, kinek nincs mersze,
a világnak neki nem menne.
Libikóka a béke vágyának
árbocán lengedezve hinni,
hogy egyszer majd megérti más is,
miért kell így tűrve remélni.

Puskacsövem gondolat-tárház.
Golyóim szavak miket kilövök,
mikor a ravaszt meghúzom, ujjam
rád irányítva fordítom s jövök
feléd, hogy bajtársi jobbom elkapd
s kihúzzalak a kátyúból, hova estél.
Változnak az erőviszonyok.
Mit tegnap még fentről tehettél,
ma mellém húzódsz, hogy innen lesd:
kusza a választási est..

Gyávaság neved a világ szerint,
de béke vagy, miben virágoznak
szerelmek, gyermek. Rügy fakad.
A lázadó szélmalommal vív ma.
Árnyékodba jön erőt gyűjteni.
Nem ismeri a győzelem titkát:
Csak állj ellen – a pattanó szikrát,
ami belül gyújt tüzet, nem kívül.
Nem éget erdőt, házat, hazát –
szíved szerelmes indulata épül.

A világ plecsnit kér, kitüntetést.
Kiabál, folyton visszabeszél.
Ágál, mint száradó karón a tök.
Felülkerekedik, elnyeli, följön,
s míg kútgyomra ki nem ürül a földnek,
lávamagot dobál meg kénkövet,
hogy a kiégett érces tájon
át az életnek emléke se szálljon.
Meneküljön angyal, ki erre járna.
E bolygó nem az öröklét hazája.

Dideregsz, érzem és féltelek.
Kezem nyújtom. Óvnálak, védenélek,
de önmagadtól akkor sem tudlak,
ha teljesen belém bújsz, azt remélve
se ég, se föld nem vehet észre.
Majd vége lesz ennek mi most van.
S aki tartja még ezt a világot így,
minket, kik szétmentünk-összeestünk
mágnesként visszavonz. Minden
külön didergő megtört kölyöklelkűt.

2019-01-14