Aki kérdez: én vagyok.
És aki válaszol: te.
Kettőn áll a vásár.

(Anyukám) ma már semmi sem ugyanaz, mint régen. De nem úgy, ahogy már a te idődben sem volt ugyanaz, vagy mint a te nagyszüleid idejében.
Olvasom a Színház friss számát, a 2018. novemberit. A metoo kirobbanása óta – ezt egy színésznő indította el Magyarországon, aki elmondta, milyen szexuális agressziót kellett eltűrnie a rendezőtől pályája során, amire egész vallomássorozat jelent meg különböző színészek részéről ebben a témában – teljesen beépült a gondolkodásba, hogy természetes az erőszak, a más, a nem emberbarát viselkedés a művészetekben, így a színházban is. Természetesnek veszik a durvaságot, kiabálást, mindenféle agressziót a cél, azaz az előadás megszületése érdekében.
Már az interjúkat is úgy közlik, hogy a kérdező felteszi a körkérdéseit, egy blokkban, a válaszoló pedig egy tömbben felel rájuk, kihagyva a kérdezz-felelek formát. Kilúgozzák belőle a kapcsolatot a két ember közt, ami ilyenkor születik. Embertelenítik.
Az én interjúim (a Thália erdélyi napszámosairól van szó) avittak és megbízhatatlanok – írja a lapban a kritikus. Mert megjegyzéseket fűzök hozzájuk, nem maradok a kérdező státusában, nem vonulok vissza, le-leírom a környezetet, ahol készültek a beszélgetések, stb. Ez a kritikus épp olyan korú, mint én, csak már rég bedolgozta magát a fősodorba, ezért fel is vette a mai idők ízlését, szokását. Hozzáidomult.
Én a kíváncsiságommal, empátiámmal, tiszteletemmel az interjúalanyaim iránt régimódi, divatjamúlt vagyok. Mert igaz, hogy akkor készültek ezek a beszélgetések, de ma is így kérdezek.
Mert épp erről van szó, emiatt írok: az emberi kapcsolatokból a kapcsolatokat nem szabad kivágni, a hatásokat, amennyire lehet, le kell írni, rögzíteni, hogy valamennyire megőrizzünk valamit az igazságból. Mert mindenki ezt keresi.
Azt írja, nem vagyok elég pontos, nem dokumentálódtam eléggé, és főleg: nem reflektálok az egészre 35 év távlatából. Magyarán, nem értékelem az egész akkori jelenséget, nem minősítem, hanem csak úgy odateszem az asztalra. Emiatt, állítja, nehéz dolga lesz a történészeknek, utánajárni a beszélgetések igazságtartalmának. Szóval valami olyasmit vár el tőlem, amire nem is akartam vállalkozni. Egy pillanatot, egy időszakot, egy időrészletet kívántam rögzíteni az adott művész adott életszakaszából annak műhelygondjairól. És elmondják. Sokuk vélekedése összecseng, ez már igazolja a tartalmi valóságokat. Hiszen nem beszéltek össze a színészek, ki lehet hámozni a válaszokból mennyire azonos hullámhosszon lebegtek.
Az egy teljesen új könyv témája lenne, kiből mi lett. Ki mire vitte. Az utólagos sikerek vagy kudarcok nem változtatnak azon, amit akkor éltek ét, amit akkor gondoltak, hittek, gyakoroltak. Vagy gyakoroltattak velük.
Azt hiszem, a mostani sikere a könyvemnek tényleg annak köszönhető, hogy a régiek, a mi korosztályunk örülnek az emlékezésnek. A fiatalságuknak. De ha akkor jelenik meg, vihart kavart volna. Egyrészt, mert felkészületlen volt az ember ekkora nyilvánosság előtti őszinteségre, hiszen nem volt precedens erre addig, hogy a színész beszéljen saját munkájáról, másrészt hamarabb elindult volna egy változás – mi felé is?
Mert amit ma a metoo-val tapasztalunk gyakorlatilag ugyanaz, amit én pedzegettem. Mennyire szabad a művész, a színész, mire teszi fel az életét – mert azt teszi fel -, szabad-e az embernek egy más életbe bújni szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül, anélkül, hogy megsínylené, játszhat-e istent az ember a színpadon, bárhol? A szó legszorosabb értelmében? Újjáteremtheti, megszülheti magát egy tőle idegen szerepben, helyzetben, amit a színdarab, a rendező állít fel? Visszaélhet mindazzal, aki, azaz emberi képességeivel, egy absztrakt térbe helyezve mindent, egy elvont, világból kivont közegben, amit összességében monstranciának nevez? Felmutathatja-e, és kinek teszi ezt azzal, hogy kitárulkozik vagy kivetkőzik természetes korlátaiból-közül…? Hiszen az ember nem csókolózik, nem végzi szükségét, nem szeretkezik, nem él a nyilvánosság előtt. Négy fal között, kis közösségben, egy-két emberrel osztja meg azt, ami ő maga. Nem barom, aki karámban él, nem állat, akinek mindegy ki látja. Erkölcsi lény.
Ez kiverte és kiveri a biztosítékot minden esetben, ez a szó, hogy erkölcs. Mert minduntalan ezt hágja át az ember, mint betarthatatlan törvényt. De akkor is. Ha vágyik is a szabadságra, nem lehet az, ha nincs törvény, ha a szabadság parttalan. Ha mindent lehet, semmi sincs. Ha nincs körvonal, alak sincs, ha nincs kép tartalom sincs, test nélkül élet sem létezhet. Még a víznek is medre van. Hogy kicsordul? Megesik. De valahonnan, valamiből.
Szeretem azt az embert, aki az igazságot keresi. Aki nem keresi, azt elviselem. Tompa Gábor, Bocsárdi is keresték, keresik. Biztosan nem találták még meg, hiszen nem hagytak fel a kereséssel. Mikor az ember megtalálja, leül a tövében és gyönyörködik benne. Majd, mivel ember, elindul megosztani a többiekkel. Erre született.
De ha nem találta meg, és igazságnak hiszi, amivel rendelkezik, arculcsapós képek, előadások, szerepfelfogások, rendezői látások fogadnak. Ha az a célja, hogy felébresszen – érthető, de mégsem tudjuk maradéktalanul elfogadni. Ha hiányzik a szerető empátia belőle, semmit nem ér, még kártékony is az átnyújtott „csomag”. Kilúgozhatatlan az erkölcs az emberi életből. Hála Istennek. Olyan, mint a csont az emberi testben. Nélküle véglények, kígyók lennénk.
A legértékesebb kérdés, amit ember feltehet, a „miért”.
A legértékesebb tulajdonság az ezekre a kérdésekre adott válaszok alatt tanúsított kitartó türelem. Béketűrés.
Mikor elérkezünk a „mert”-hez, beérkezettekké válunk.
Ezt sem tudnám, ha nem lenne az Alfa és az Omega. Ennek megértéséhez szükség van egy kezdetre, a közte lévő folyamatra és egy végre. Mivel az igazság egy egész, a megismerések-rácsodálkozások folyamata végtelen. Senkit sem írhatunk le amiatt, hogy még nem érti ezt vagy azt. Mindenki megmenthető, amíg él. Mindenki. Csupán a megértést akadályozó mozdulatát kell lefogni, visszatartani a saját megismerését végleges konklúzióként másra ráerőltető akaratát. Meg kell engedni mindenkinek a saját megértést, a dolgok felfogásának átélését. Nem foszthatjuk meg attól, ami az ő jussa. Az az övé. Engedjetek egymásnak, Isten félelmében – írja az Írás. És ez akkor is érvényes, amikor már beérkezettnek érzi magát az ember. Mindenkinek saját, külön bejáratú horizontja van, az alatt létezhet. A tiédet legfeljebb a feje fölé tarthatod egy időre, de nem tudod nekiadni. Hála Istennek.

1. Barta László:
   2019. január 19. 13:23

   Kedves Katalin! Igenis jól tetted, ahogy kérdeztél és ahogy nekünk, olvasóknak, színházat,színművészt kedvelőknek közreadtad az említett interjúkötetedet! Igenis hiteles amiket írtál, csak a „botfülűek”, meg akik kekeckedni akarnak hallják félre, kötözködnek oktalanul. Persze, nem vagyunk egyformák, ezzel semmi baj. De azt a hatalmas alapos munkát amit letettél elénk (Thália erdélyi napszámosai),az biztos színháztörténeti kordokumentumként sokáig fennmarad majd. Ezért is le a kalappal Előtted! Ne szomorkodj a hurrogó hang miatt! Kérdezz csak tovább. Miért…? Azért!

2. Nászta Katalin:
   2019. január 19. 13:35

   Ha Vitályos Ildikó lennék, most azt mondanám, drága vagy! És jól állna nekem. De így csak azt mondhatom: nagyon köszönöm!!!!

3. Ágoston Hugó:
   2019. január 19. 16:30

   Soha semmi nem volt olyan, mint régen – szerencsére.

   A két szemlélet egyszerre érvényes: Contraria non contradictoria sed complementa sunt. Amellett nem lehet számonkérni valamit egy szerzőtől, ami neki nem volt, nem lehetett célja.

   Legérdekesebb számomra az, amiben a két színházi ember egyetért (a könyvvel kapcsolatban).

   Nánay igazi, mérvadó elméleti vértezettségű kritikus, sok „gyakorló” színházi ember megsértődött már rá. Én egyáltalán nem vagyok színházi ember (persze vannak alapvető színházi élményeim, főleg Bukarestből), de most én is megsértődtem N. I.-ra, ugyanis A Hét nevét írhatta volna helyesen is!:)

4. Nászta Katalin:
   2019. január 19. 19:19

   Nánay igazából azt szeretné olvasni, ami hiányzik – és tényleg hiányzik a színháztörténetírásból. Már ha írják. De ma már írják. A téma állandóan az asztalon. Köszönöm Ágoston Hugó, a hozzászólást. N.I. legalább ott volt-van a színházi világban, tesz érte, amennyit tud. Itt sosincs kizárólagos igaza senkinek. Jó az észrevétel.