Megholt költőnek

Megholt költőnek lenni szép dolog,
A jó szerencse neki mosolyog,
Van hűvös, árnyas, csöndes otthona,
Hol nyugtát meg nem bolygatják soha,
Van bűvös vánkos a feje alatt,
Mely szétrebbenti mind a gondokat
És elringatja mind a szenvedélyt,
Mely zaklatá, míg élt, küzdött, remélt.

Megholt költőnek … boldog állapot!..
Fejére tűznek napot, csillagot,
A hír szivárvány-hídján visz nyoma,
S el nem nyövi a cipőit soha.
A pályatárs a versenyről lemond,
Holtakkal versenyezni nem bolond!
S a kritikus epéjét lenyeli –
Divatnak hódol s udvarol neki.

Ó, holt költő! ki alszol odalent,
Salaktól tiszta és hibától ment,
Könyörögj érettünk, szegényekért,
Kik itt rágcsáljuk a száraz babért,
Küzdünk, vesződünk áldatlan tusán,
Futunk elképzelt fantomok után:
Lenézett népség, láncravert Titánok,
Egyébként pedig – született cigányok.

Forrás: Tüzek. Válogatott versek. Szépirodalmi, 1961.