Szárnyamon fájó mozdulat pihen,
Az égbolt mélyén most nincs ragyogás.
Fénytől megrettent csupa sajogás:
kisemmizett vágyam száll most velem.

Hold-vigyor fagyaszt, Nap-mosoly hevít.
Voltam én már otthon hazátalan,
s haza húz a vágyam minduntalan.
Apró, száraz nyarak… A lényegit

megértem és emlékezik szárnyam.
Sivatagos remény alattam a
táj; Dél Keresztjére hanyatlana
a végtelen sivárságba. Várjam

a véges szárnyalás pillanatát,
mikor az elvakult ösztön nyilat
lő ki rám és mikor az áhítat
elhasznált ábrándok tollazatát

felejti? Ezáltal lennék szegény!
Komoly hitvallás a szégyenkezés –
kibomló világmindenség ez. És
visszaköltözik belém a remény

fénylő felhőjében a képzelet.
Az idő kidöccenti magából
a szárnyalás szerelmét. Magányról
magányba száll az emlék. Képeket

fiallik a vágy. Megélnivaló
kötelességem titkon elrejtem.
Névtelenül létezem. Megreccsen
a csont. Szállnék, földhöz köt a való.

S a vég? Szivárgó áldás a jussom.
Tört szárnnyal s hittel szerelmem rejtem,
hogy hitem újra titok lehessen.
S hogy a fényből másoknak is jusson.