(Láng Zsolt-paródia)

Előttem áll, illetve itt állok előtte, az első svéd vámpír előtt, nem hittem volna, hogy ilyen mázlim lesz. Látó-igazolványom működött, most az egyszer szerencsém, hogy csak románul meg magyarul áll rajta szöveg, a franciából nulla svédek rögtön elhitték, hogy újságíró vagyok, jegyzetelő író, rendes ember, ember egyáltalán, bár kelet-európai.
Az is meglep, hogy ő kérdez. Észrevettem, amikor megtudta, hogy Romániából érkezem, felcsillant a szeme. „Csak nem akar engem is megkóstolni?”, gondolom. Nem is volna rossz, folytatom enyhén sokkos állapotban drakula-töprengésem, nem kellene akkor tovább járni a világot! „Világév”-et írni, írni egyáltalán, élni, ni. Nini, rájövök, hogy harc az élet, Kelet-Európában öldöklésnél gyakran nem több, mintha egyetlen óriási száj lenne a Balkán, még inkább bendő, melyben előbb vagy utóbb, de hullabiztosan idegek felőrlendő.
Kannibál, posztkommunista vámpír a Duna-Tisza vidéke, pfuj, hogyan menjek oda vissza, hát nem jobb, ha itt végzem?! Eszembe jut erről Bartók, csak nem ezt az érzést írta meg A szarvassá változott fiúban? Kannibál Marosvásárhely, vámpír, kiszívja a vérem!
„Blúd”. Jól hallottam? Csekélyke német tudásommal is megértem a svédet – csak nem a vérem kell neki? Ha igen, hát vegye, igya, hogyan szokta, nem ismerem a svéd vámpírok szokásait… Meg kellene kérdeznem, jut eszembe, hiszen azért vagyok itt, de nem akaródzik, valahogy izzad a kezem, sőt, igazából a lábam izzad, csakhát azt mégsem írhatom bele egy irodalmi szövegbe… Marosmenti széplelkek mit szólnának?
Vagy már nem is írok? Hiszen ha végem, fel vagyok mentve. Ha blúd, legyen kövér, megtisztelőnek érzem, hogy svéddé válik a vérem, legalább az!
Most jövök rá, hogy szakállat is azért növesztettem, tűnjek skandinávnak, ez eddig rejtve maradt a magam számára is… Feltűröm az ingem ujját, kigombolom nyaknál a gombot, már majdnem úgy nézek ki, mint Petőfi! Elszégyellem magam a hasonlat miatt, mit gondolnak rólam Budapesten, Nyírő-epigonná váltam, és éppen Stockholmban…
Nézem az övét, kissé meglep, hogy koszos trencskóban, ilyet otthon is találni. Próbálom leolvasni a márkát, hát nem Szatmárnémetiben gyártották?! Szatmáron születtem – gyöngyözik a homlokom, hogy összefügg-e a kettő, vámpír lennék-e magam is? S hát nem az a következő gondolatom – talán túl sok Pessoát olvastam a budin, vagy a temérdek kortárs királydráma ártott meg? -, hogy akarok-e vámpír lenni? Hogy is volt az, csak kiszívta a vérét az áldozatnak, vagy meg is ölte? S akkor a ruhámmal mi lesz? Miből vásárolok magamnak új tenisz-cipőt, hozzá világos gatyát, ha összevérezem? És… behunyhatom a szemem? Én eddig még a csirke nyakát sem vágtam el, a légynek sem ártottam.
Érzem, hogy feláll a szőr a hátamon, s arra gondolok, könnyebb volt Szatmáron versenyt pisilni a haverokkal. Hiába, mindig a gondolkodás segít meg, most is megnyugtat, nagyot lélegzem, határozottan jobb így. Még akkor is, ha sose nyertem, még akkor is könnyebb volt, nem lehetne azt folytatni…?! Nosztalgiával emlékszem, talán most először, gyermekkoromra. Hiába, Stockholmba kellett elutaznom ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Titokban azt remélem, hogy így tekintek vissza egyszer Marosvásárhelyre is, meg is telefonálom Jutkának meg a gyerekeknek, legyen meg nekik az örömük. Bár azt még nem tudom, hogy hol tör rám ez a nosztalgia, Kolozsváron, Budapesten vagy egy vámpír gyomrában, Stockholmban.

Forrás: Új Magyar Szó-Színkép, 2006. március 18-19.