„Sem utódja, sem boldog őse…”

Ady korszerűsége – a fordító szemével

Amikor Kassák Lajos a Szintetikus irodalom (1916) című kiáltványában (amelynek szövege először a Galilei-körben hangzott el és keltett nagy feltűnést) Ady Endrét és költészetét a magyar avantgárd irodalmi törekvések zászlóshajójaként mutatta be, ezzel az izmusokhoz keresett gyökereket a magyar irodalomban. Eszerint „gyarapodnak azok, akik a legtöbbet adó művészi értéket találják meg produktumainkban s irodalmunkat nem gyökértelen divatnak, hanem az előttünk járó irodalom egyenes és törvényszerű továbbfejlesztésének értik.
A magunk hite és tudása szerint, mi sem valljuk magunkat másoknak, mint néhány progresszív egyéniség áthidalásával az analitikus irány tovább fejlödésének, az értékes életjelenségek tudatos szintetizálóinak.
Mozgalmunk első »hírnökeinek« valljuk: versekben Ady Endrét, prózában Révész Bélát. (…) S ha most felidézem, bizonyára Önök közül is sokan emlékezni fognak arra az Ignotus írásra, ahol Adyt magyarázva így kiált fel a Fekete zongoránál: »Kutya legyek, ha értem ezt a verset, de az bizonyos, hogy nagyon szép«. Amit Ignotus ésszel még nem tudott felfogni, kultúrával telt finom idegeivel már megérzett s mi most szívesen használjuk fel érvnek tulajdon munkáink magyarázásához ezt a bátor kijelentést, amit annak idején mindenki fegyvernek kapott elő Ady és hívei ellen.”
Ha szó szerint vennénk Kassák kijelentéseit, miszerint ők igenis folytatói bizonyos kezdeteknek, azt kellene hinnünk, hogy az alkotók nemzedékei, az esztétikai irányzatok és értékrendszerek közötti valamennyi ellentét semmivé lett, netán eleve meg se született, csakhogy ezek a polgárpukkasztók – ún. frondeur-ök – csak egyetlenegy költői felmenőt neveztek néven, Adyt, mert egyedül őt tartották az európai művészeti szinthez méltó alkotónak… Ady nyelvi, költői kifejezésben és eszmeiségben megnyilvánuló újító erényeit nem csak hogy nem tagadják, hanem jócskán túllicitálják, ami lehetővé teszi számukra, hogy harciasan testületileg tagadják a Petőfi és Arany nevével fémjelzett posztklasszicista, és Adyt megelőző kulturális teljesítményeket. Az így létrejött hiátus – Kassákék a klasszikus epigonizmust emlegették a korszakkal kapcsolatban – a fő érv a radikális tartalmi-formai változások mellett.
Mindaz az újszerűség, amivel Ady a magyar irodalomba lépett, nem zilálta szét az addigi értékrendeket, nem volt forradalmi olyan értelemben, hogy megtagadja a múltat, éppen ellenkezőleg, a lehető legbársonyosabb átmenet volt a nemzeti kultúra egyik szakaszából a másikba, annak dacára, hogy szédületes jelképvilággal és nyelvi frissességgel tűnt fel, amelyek őt egyből a költészet jéghegyének legtetejére röpítették, és példává, viszonyítási mintává avatták. Mindezek dacára, a jelen távolából tisztábban láthatunk, hogy Ady csupán érintőlegesen kapcsolódik a kor áramlataihoz, a nyugati iskolák közül meg egyikhez sem fűzi semmiféle elmélet. Nyugatról Ady kulturális többlettel és izgató alkotói lendülettel érkezett haza, amelyek szellemi energiáit egy öntörvényű lírai világegyetem megteremtésére mozgósították, a lírai én egzisztencialista mélységig hatoló kapcsolataival együtt. Adynak sikerült friss levegőt lehelnie egy irodalmi nemzedék tüdejébe, szilárddá tette a nyugathoz igazított kulturális kötelékeket, és megkönnyítette az utána következő évjáratok csatlakozását az önkifejezés egy hatékony vonulatához…
Ignotus az első kritikus és irodalomtörténész, aki Adyt a legkisebb fenntartás nélkül a magyar írásbeliség szentségei mellé helyezi és egész kulturális eszköztárát beveti meggyőződésének alátámasztására. Az ő számára, aki a „l’art pour l’art” elvének szószólója, az alkotó első számú célja az esztétikum kell hogy legyen, az ideológiai jellegű üzenetek pedig csak másodrangúak lehetnek. A tézisirodalom elmélete szerint a művészet alárendelt helyzetben van és szerepe a politikai eszmevilág közvetítésében merül ki. E megvilágításban a művészet csak eltorzítva képes kifejezni a valóságot, leragad bizonyos vonatkozások ábrázolásánál, eltávolodva az élet egzisztencialista gyújtópontjától. A szerző, aki e szemlélet mellé szegődik, maga metszi el saját, jövőbe nyúló szálait, elszigetelődve egy olyan időben, amely rendkívül gyorsan múltba vált. Ignotus számára Ady nem csupán nyelv- és stílusteremtő, hanem olyan alkotó, aki az ő valamennyi esztétikai elképzelése feltételeinek megfelelt. Így fölfedezte benne azt az eredeti alkotót, aki fordulópont az egész nemzeti irodalomban, s a belőle áradó hatékony befolyással újjá formálja annak egészét, fejlődésvonalát és befogadási módját, amelyet majd a kortárs, illetve a jövendő hazai és külhoni olvasókra tesz. És szemernyit sem tévedett ebben, hiszen az Ady-féle vihar után a magyar irodalom helyzetképe egycsapásra gyökeresen megváltozott.
Ady korában az ő költői korszerűsége, mind a nyelvet, mind stílusát és magatartását illetően olyan mély benyomást keltett, hogy pusztító csapásként érzékelték a klasszikusokon való békésen kérődzők, akik képtelenek voltak elszakadni a helyben járó, önemésztő manierizmustól. Így aztán nem csoda, ha az avantgárd hívei feltétel nélkül felsorakoznak mögötte. Ő az első ugyanis, aki felrázta a megfeneklett irodalom nyugalmát, megérezte a kikerülhetetlen újítás szükségességét és erőteljes hangon gyakorolta az „új idők új dalait”.
Ami az Ady-fordításokkal kapcsolatban koncepcionálisan figyelemreméltó, az éppen az a tény, hogy a nemzeti nyelvek nem fejlődtek párhuzamosan, a kifejezőképesség és a nyelvi fejlődés potenciáljának megközelítőleg azonos szintjén. A köztük mutatkozó eltolódások jó néhány századon át ívelnek. Miközben a nyugati irodalmi nyelvek kristályosodni kezdtek és világi műveket hoztak rajtuk létre, a földrész keleti részén lévőkön még épp csak hogy krónikákat fabrikáltak az uralkodói kancelláriákban. E történelmi valóság folyományaként, egy időben olyan fordítások keletkeztek, amelyek azzal sugallták volna a szöveg megírásának idejét, hogy a nyelvi állapotot hozzá igazították, anélkül, hogy tekintetbe vették volna az eredeti mű nyelvének fejlettségi foka és a fordítás nyelve közti eltolódásokat. Hogy ne történhessen semmiféle félreértés ezen a téren, tegyük fel, hogy egy 1800-ban írt francia szöveget az 1800-ban beszélt román nyelvváltozattal fordítanak le. Az effajta nyelvi egyeztetés elfogadhatatlan megoldás, mert az archaizáló hatás erőltetése azt sugallja az olvasónak, hogy a két nyelv szintje azonos volt, szóbősége egy lapon emlegethető.
Az efféle gyakorlat a szerzőt rövidíti meg, hiszen egy sor árnyalat és mögöttes jelentés, amit az eredeti nyelv sugall, elvész a fordítás során, a kommunikáció pedig hiányos, szegényes, közönséges lesz.
A magyar irodalmi nyelv egy lépéssel megelőzte a román nyelvet, a német nyelv közvetlen szomszédságában, erőteljesen kitéve a reformáció újító hatásának. Ráadásul a magyarnak megvan az az előnye, hogy viszonylag könnyen alkot új fogalmakat, lévén agglutináló nyelv, számos árnyalási lehetőséggel. Továbbá, bár jobban idegenkedik a kölcsönszavaktól, nagyszabású kölcsönzésekbe bonyolódott, főként a németből. Ezért aztán a 18. század eleji magyar írónak gazdag, jól strukturált, kifejező irodalmi nyelv áll rendelkezésére. Petőfi már korszerű magyar nyelven írt, s nincs szükség régi kifejezések szótárára, hogy a mai olvasó megértse. Így aztán őt csakis az Eminescu utáni, kikristályosodott román nyelven szabad fordítani, archaizálása semmiképp sem indokolt. Minden alkotó olyan nyelvezetet érdemel, amely hozzá illik, szolgálja őt. Ebből az is következik, hogy az ellenkező, a túlzottan aktualizált, neologizmusokkal zsúfolt véglet sem követendő.
Amikor Ion Muresan az Efectul admiratiei. Poeti maghiari din Transilvania c. antológiámat méltatta, meglepődött a két háború közötti szerzők modern hangvételén. Pedig igazság szerint az akkori magyar nyelv a mai román nyelvi állapotnak felel meg, így ekként fordítandó. A két nyelv fejlődése közötti eltolódás azóta lényegesen csökkent, olyannyira, hogy ma már hozzávetőlegesen egy kifejezési szintre kerültek, de a további nyelvfejlődés kiszámíthatatlan tendenciái miatt ezután is ajánlatos résen lenni.
Ady költészete, minden nyelvi sajátosságán és eredetiségén túl, semmiféle archaizálást nem igényel. Nyelvileg legalább annyira korszerű ma is, mint amennyire modern öntörvényű, utánozhatatlan költészete. (Fordította: Cseke Gábor)

---

ADY ENDRE: Drumuri înfundate

Larg câmp de taine mă chema,
Cu sute de căi netede ispita,
Iar eu hotărât şi fredonând
Am izbit în urmă-mi poarta.

Strălucind se pierdeau printre flori
Drumuri ce urcau spre piscuri,
Eu uitam ograda liniştită,
Îmbătat goneam peste câmpuri.

Goneam cântând şi orbit,
De miresme noi, minunate înrobit,
Şi n-am observat la capătul sutelor căi
Că orice drum s-a sfârşit.

Nicăieri, niciunde vechea vatră,
În noapte şi ceaţă s-au pierdut
Şes, drum, flori, miresme şi curte,
Poartă, credinţă, chef, extaz, trecut.

Ades mă-ncurc în sălbatice hăţişuri
Când străbat bezna pustiului
Printre spaime şi amintiri
Şi deasă ceaţa destinului.

Înapoi, spre curtea liniştită,
S-au surpat drumurile toate,
Departe-n ceaţă şi noapte aud
Că-i deschisă-o poartă veche.

Fordította: Kocsis Francisko

---

Az elsüllyedt utak

Hívott a titkok nagy mezője,
Kellette magát száz sima út
És én legényesen, dalolva
Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,
Ragyogón és virágba veszőn
S én feledtem a csendes udvart,
Rohantam részegen a mezőn.

Rohantam dalosan s vakultan,
Befogtak új, csodás illatok
S száz út végén nem vettem észre,
Hogy már minden utam elfogyott.

Sehol, sehol a régi hajlék,
Ködbe és éjszakába borult
Rét, út, virág, illat és udvar,
Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

Vad bozótok el-elbuktatnak,
Emlékek és borzalmak között
Taposom a vaksötét pusztát,
Sorsomat és a sűrű ködöt.

Vissza, a vén csöndes udvarba
Elsüllyedt azóta mind az út
S távolból hallom, ködben, éjben,
Hogy nyitogatnak egy vén kaput.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ