– Már elértem életemben egyet s mást, de undorodom az önfényezéstől. Aki ismert engem ezelőtt harminc valahány évvel, akkor már úgy is kialakított rólam egy megrögzött képet. Ahányszor csak rám pillant, maga előtt látja a csont-sovány sápadt asszonyt, aki épp átment egy válóperen s ott maradt a minimálbérével, meg a két apró gyermekével egy adósságra vásárolt tömblakásban. Hiába dolgoztam éjt nappallá téve, hogy kikászálódjam a kátyúból, hiába taníttattam, faragtam embert mindkét gyermekemből, az ő szemük előtt most is annak a szerencsétlen, lecsúszott asszonynak a képe lebeg, akihez képest ők erőseknek és sikereseknek érezhetik magukat. S akkor miért is változtatnék most, hatvanévesen ezen a berögzött képmáson? A lényeg, hogy most egészen jól érzem magam az egyre petyhüdő, ráncosodó bőrömben és néha nagyokat tudok nevetni saját hülyeségeimen. Mert mi tagadás, ezek egyre csak szaporodnak. Megvettem például egy tűzpiros magas sarkú cipőt, hogy abban ágáljak az unokaöcsém lagziján. Csakhogy amikor felpróbáltam, úgy kibicsaklott a bokám, hogy majdnem hasra vágódtam vele. Ráadásul akkor jutott eszembe, hogy már harmadik napja fogyózok, s nem vonhatom magamra a közfigyelmet azzal, hogy én – vacsora lévén – tejes müzlit, vagy nyerskáposztát kérek a pincértől. Végül nem mentem el a lagziba, de azóta minden nap felpróbálom a piros tűsarkúmat és Sara Montiel dalát dúdolgatva illegetem magam a tükör előtt: „Loca ! Tu no sabes que lo siento!” Kacagj csak nyugodtan, mert én is jót mulattam, amikor először megláttam ványadt lábaimat a tükörben, amint a 15 centis tűsarkakon egyensúlyoznak…
Egyébként alig várom, hogy nyugdíjba mehessek. Akkor majd kapok kedvezményes vonatjegyet s beutazhatom az egész országot. Főleg azokra a hegyekre sóvárgok , melyeket ifjú koromban nem volt alkalmam megmászni. Na jó, nem azt mondom, hogy meg sem állok a Csalhó legmagasabb csúcsáig, de vonattal elutazhatok addig, egy zoom-os trükkel készítek róla néhány felvételt, aztán megebédelek az egyik kolostor menzáján és sipirc haza. Úgy hirlik, hogy ott, a hegy lábánál annyi az ortodox kolostor, mint tyúk fején a tetü. Erről jut eszembe: mindig kerültem, hogy valamely vallási csoportosuláshoz tartozzak, mert hogy mindenik valamit rád akar tukmálni. Olyasmikről győzködnek, amit te nem tapasztalhatsz meg s az sem biztos, hogy valaha megtörténtek. Furcsának tűnhet, de nekem az egészből a reinkarnáció a legszimpatikusabb. Van benne némi remény, hogy az életed során felhalmozott rengeteg humbug – amit tudománynak szeretünk nevezni – nem megy kárba, hanem egy új testben gyümölcsözik. Én például a nyilas csillagzata alatt születtem, s a kínai asztrológia szerint kakas vagyok. Nos, úgy gondolom, egy gyönyörű pávakakas bőrében – akarom mondani pompás tollazata alatt – egy következő életben minden adottságomat latba vethetném.