A nyár utolsó, vagy inkább az ősz első napjai voltak. Akkorát csapott a légyre miközben vacsoráztak, hogy szerencsétlen húsz irányba röpült. Az alkatrészekből egészen biztos, hogy a túróra meg a füstölt halra, a paradicsomra is hullt, úgyhogy Aloé Vera a szájára szorított zsebkendővel sürgősen eltávozott a vécé irányába. Majd ha tényleg megjön a tél, lemegyünk délre, mint hajdanán a tüdőbetegek. Nem a madarak, nem a Nap útját követjük, inkább a legyekét, holott ez a három út lényege szerint ugyanaz, legfönnebb a stációk különböznek. Phoebusnak és lovainak nincs szüksége beállóhelyre, sose fáradnak azontúl. A madaraknak és legyeknek igen, amikor megindulnak az Egyenlítő felé. A két láncszemet valaki összekapcsolhatta, az is lehet, egy jól kikövetkeztetethető okszerűség folytán valamiképpen összekapcsolódtak. Tény, hogy a madaraknak szüksége van a kosztra, s még az a legjobb, ha le se kell szállniuk.
Három nappal előtte hogy elindulnak, fölkerekednek a legyek, a tömegreflexszé vált időzítés értelme szerint mire a madarak az itthon fölszedegetett tartalékaik végére érnek, s ez nagyjából három nap, utolérik a legyek armadáját. Hatalmas fogyasztás kezdődik s még csak lassítaniuk se kell, úgy hasítják az egyre forróbb és derűsebb levegőeget, hogy közben degeszre tömik a begyüket, soknak ez lesz a veszte. Belehullnak a végtelen óceánba, lesz belőlük haleledel vagy Archeopterix a vízmély kőzeteiben. Újabb három nap múlva megint feltűnik egy legyekből álló, közben meg sebesen délre szálló felhő, megismétlődik a korábbi orgia a magasban. És ez így megy, míg csak meg nem érkeznek Afrikába.
A férfi, aki mellől épp az imént lépett el Aloé Vera, még azt is tudja, hogy ez a hiperéles vagy szuperérzékeny ráidőzítés, hogy soha nem később és soha nem hamarabb, soha nem közelebb és soha nem távolabb, az Isten műve egy hagyományos, vagy a Végtelen Bité egy kompúterszabású társadalomban. A fennmaradó körülbelül másfél ezrelék viszont arról szól, hogy esetleg földi, és mindmáig titkos kísérlet folyik, és a környezetvédők, az is lehet, a környezetrombolók, a madarak és rovarok viselkedését, táplálkozási szokásait kutató szakemberek programozták át a legyeket a madarak vonulásának megfelelően.
Ez a különös kettős vándorlás különben is előzménytelen. Idén is csak azért kellett ráfigyelnie, mert a repeszgránátként szétrobbanó legyet leszámítva, nem volt még egy a lakásban, a városszéli istállókban, a városban. S most, hogy lecsapta, nem is lesz jövő tavaszig. Időközben visszaérkezett Aloé Vera, szótlanul leszedte az asztalt. Mi a szokatlan ebben a csöppet sem szokatlan történetben? Ezt most is megkérdezte magától a férfi. Az erőszaktétel, az élethossziglan tartó, rövidzárlatoktól hol sűrűbben, hol meg vékonyabban elbírható szerelem? A délre kívánkozás?
Délelőtt becsengettek a gázosok, kéményseprő haladt mögöttük, akinek látszólag csak az volt a dolga, hogy szaporán bólogasson a nála okosabbak előadására. A gázosok meg pont azt adták elő, amit nyárvégen-őszelőn elég bajos hinni. Hogy őszre tél jön (ezt ugyan még beveszem), és télen fűteni kell. Tényleg? Ezen a ponton kezdődik a helyzettől függően gyermeteg vagy természetes kételkedés. Fűtenek is, mindamellett kevesebben vagy többen, de meghalnak, mert amiért te bedurrintasz a kályhába, attól a másik, a hajléktalan még kopogó keményre fagyhat a bontóban dangubáló gazdátlan Moszkvics vagy Dacia hátulsó ülésén. S itt ugrott elő a krampusz kéményseprő, életének tán egyetlen, akár szerzői jogérvénnyel levédhető, önálló gondolatával. Közbekottyant, igen-igen, de mit ér a jó meleg ház, ha nem húz a kémény? Elmesélt a nem húzó kéményre, meg az albérletbe kényszerülő legyező-, cső-, muszlin- vagy parketttáncosnőkről egy állatmeseszerű tanulságokkal tele történetet.
Nem messze innen albérletben lakott két táncosnő. Egy hideg este hazamentek, jól begyújtottak, másnap reggel úgy kapták meg mindkettőt a háziak. Ez tavaly vagy tavalyelőtt történt. Ha választanom kellene, bizalmaskodott a kéményseprő, akkor már inkább a sétatéri pad, mert mondják, szép álmok röpítik fagyhalálba az embert, a szén-monoxid viszont lilára, feketére kínozza áldozatát, aki jó darabig még magánál van, tudja, hogy meg fog halni, de mozdulni se tud a mérgezés iszonyatában. Ezek után nekiállhatok, instállom, a kéménypucolásnak? Ráérünk még, ha odaérik, majd szólunk. Hát akkor jójcakát, mondta egy vidéki műkedvelő esetlen modorában a kéményseprő. Kicsit még meg is hajolt, az egészben az volt a furcsa, hogy mindez fényes nappal történt.
A gázosok született karrierdiplomaták. Hozzáértéssel tárgyalták meg maguk között s a háziakkal, hogy az orosz–ukrán politizálástól függ, lesz vagy nem lesz gáz Európában. Vörösmarty után, szabadon hadd legyünk optimisták: Lesz még egyszer gáz a világon! De most még nem tartunk ott. Egy kis türelem, az is lehet, valamivel több fázás, és aztán jön a Nabucco. A Rabok kórusa, amit néhány éve még március 15-én se hallani úgy általában Erdély-szerte, de még nálunk sem, a Patkóban? Korábban kötött műsorpont volt, mint a Talpra magyar… A tömeg énekelt, és el is hitte, amit énekel. Ejsze városunkban vendégszerepel az Opera, azzal az idejétmúlt drámaisággal, amiért végül is megéri, hogy megnézzük, de meg ám! Dehogy-dehogy, röhincsélnek a gázosok, hadd legyen ez a mi édes titkunk, hogy mi a Nabucco sajátos értelmezése egy fantáziában gazdag, de energiahordozókban legatyásodott korban. Tartják a markuk, na, ők elmentek, jó meleget, sőt, szolgálatkész melegeket kívánnak nekünk.
Kedves Aloé Vera, csak az a kár, hogy megöregedtünk. Nincs mit kezdenünk egymással, magunkkal sem. Amikor még fiatalok voltunk, alig vártuk volna, hogy úgy induljanak a legyek Afrikának, mint most, amikor pedig nem vártuk, és mégis megindultak. Semmi vész, csak épp nincs hogyan értelmeznünk ezt az indulást. Ettől függetlenül a fák levelei lehullnak, a madarak ezentúl is minden ősszel elrepülnek, és az iskolákban megkezdődik a tanítás.