Ady, az örökké élő

… Ady, bár a század elejének legnemzetibb magyar költője, nem volt nacionalista, s így gyönyörűségét a háborúban nem találta. A mindnyájunkat ért lelki depresszió reá kétféleképpen hatott. Előbb megtörte emberi hitét, magyar sorsát, és megtörte költői reményeit is. Mit kezdjen egy olyan valaki, mint ő, ebben a ránk tört pokoli viharban, ő, akinek soha nem volt nyugat felé uszító szava, akinek egész költői programja a nyugat szárnyán való nemzeti magasba vágyás, a magyar maradiságok ostorozása, akinek lírája a magyar megújhodásért való epekedés és verekedés?! Ady a háborúban sokáig hallgatott, s amikor megszólalt, akkor sem tudott s nem is akart a közhangulat irányába fordulni, és így történt, hogy még jobban kiesett az érdeklődés tengelyéből. Ha régi tábora, az új irodalmi közönség, gyarapodott is, ez a tábor szerteszóródott a háború véres esztendeiben. A mécses, mellyel nekünk Ady világolt, lassan pislogott s csaknem titokban. A háború a legnagyobb lelki megrázkódtatással kétségtelenül a modern intellektuális Magyarországra volt.
A közvélemény nevében a reakció Türtaioszokat akart, de erre a szerepre csak tizedrangú költők vállalkoztak. (Ez is megmutatja a magyarságnak a világháborúban teremtett helyzetét, hogy ennek a háborúnak nem akadt harcias költője, nem lett Maeterlinckje vagy D’Annunziója, annyira nem éreztük a mi háborúnknak. Az uszító hang elmaradása nem „nemzeti erény”, hanem a helyzet következménye: semmiféle aktív háborús célunk nem volt, és semmiféle emberi vagy nemzeti eszmény előttünk nem lebegett.) A háború a költőre nem jelenthette az öröm forrását, nem a lelki boldogságot. A háború Adyra is a magyar átok új érzete, a kétségbeesés, emberi és magyar reménytelenség, a bizonytalanság volt. Ady tehát nem állott be, de nem is állhatott be a háború dicsőítői közé, s nem lett háborús uszító sem. Éppen a Világ-ban, Távol a csatatértől című rovatában jegyezte fel, mint író, töredezett mondanivalóit, melyeket beléje fojtott a kétkedés, a cenzúrától való előzetes félelem bizonytalansága és a szabad szókimondás tilalmának kényszerérzete…
A magyar Jeremiás volt. De felvetődött benne a régi kétkedés, mely régóta kísért az Ady-versekben: miért élni, és miért írni?! Most tél van s szegény mag-magam / – mondja egyik verse – Megnémítva és behavazva / Rendeltetés hitével / Őrzöm meg a tavaszra, / Igazimnak sarjadásáig. Háború alatti verseiben nem volt más célja, mint a bizonytalanság napjaiban is Embernek maradni meg mindenáron. Az írók nagy része gyorsan tájékozódott az új helyzetben. Beilleszkedtek a háborús viszonyok közé, s nem ők akartak irányt szabni, hanem vitették magukat az árral. Túlságos nagy ellenálló képessége a magyar irodalomnak nem volt az új helyzettel szemben, könnyen megadta magát. Az írók, ha nem is állottak az alacsonyabb háborús uszítás szolgálatába, legalábbis szegre akasztották a nehéz lantot, s olcsó kobozzal nyakukban, háborút daloltak, vagy pedig felhasználták a gyorsan jelentkező irodalmi konjunktúrát…
A mai intellektuális ember hadicélokon túl a háború dermesztő irtózatát érzi, magyar sorsot tipró rettenetét, és ezt érzékelteti Ady, amikor a háborúval elnémított lelkiismeretek megoldója. Ő a ránk szakadó egész végzetet érzi, a háború Vezúvja nála a láva tengerével mindent beborít, és nincsenek a háborúnak külön fejezetei, csak a háború egyetlen nagy kísérteties réme van, szimbólummá növelve. Szemét alig nyitja ki, hogy a jelenségeket, epizódokat meglássa, és szétnézzen a csatatéren is…