Kísérletezés közben olyan eredményekhez jutsz, amelyeket az addig ismert elméletekkel nem lehet megmagyarázni. Lázas sietséggel felvázolod a leendő cikket. Alszol rá egyet, és ha még mindig úgy tűnik, hogy itt van a nagy lehetőség, akkor a billentyűk felhevülnek ujjaid alatt. Estére kész a második változat. Hazaérve boldogan felhajtasz egy féldecit, aztán még egyet. Belelapozol a kéziratba, és rájössz arra, hogy laza alapokra épül, és mint ilyen, sz@r az egész.
Másnapra győz benned a kutató büszkesége. Megfontoltan állsz neki, gondosabban fogalmazol, a homályosabb részeket pedig egyszerűen kihagyod. Majdnem kész a mű, amikor újfent rájössz, hogy ebben a formában nem mondtál újat. Mélyet sóhajtasz, és a sarokba vágod. Kétheti semmittevés után ismét hatalmába kerít az ihlet, és egyetlen éjszaka alatt átírod. Okulva a tapasztalatodból, hagyod érni néhány napot, végül faképet vágsz, és átadod a professzornak. Éjjel arra riadsz, hogy milyen nagy barom vagy, hiszen az eredmények éppen az „Kiértékelés” fejezetben levont következtetés ellen szólnak. Hajnalra kész vagy az új változattal. Korán reggel belopózol a professzor szobájába, és kicseréled a régivel.
Hosszú ideig nem kapsz választ. Aztán egy szép napon megáll az asztalodnál, és lerakja eléd a piros széljegyzetekkel cicomázott lapokat. Vörös fülekkel lapozol, vérig vagy sértve. Összeveszel a kollégákkal, a szeretőddel, a családoddal. Aztán apránként rájössz arra, hogy jóformán minden észrevétele helyes. Mármint az ő szemszögéből. Fogcsikorgatva állsz neki a javításnak. A professzor kiszállásra utazik, de megígéri, hogy majd a repülőn átnézi. Rögtön utána szabadságra utazik, te meg tűkön ülsz, hiszen cikked ott lapul a táskájában. Egy hónap múlva napbarnulva tér vissza, és a délutáni kávészünet után leültök megbeszélni a cikket. Komoran nézegeti. Érzi, hogy túlzás lenne visszadobni, ezért hirtelen elhatározással kimondja a boldogító igent. Csak néhány helycserét, valamint egy pár, kisebb javítást javasol. És az “Irodalom” sorrendjét kell átírnod. Villámgyorsan teljesíted a kívánságait.
A postázás röpke félórája eltörpül a várakozás öt hónapjával szemben. Egy hétig nyugtod van, utána naponta kétszer is ellenőrzöd a postaládádat. A télből tavasz, majd nyár lesz, fájó szívvel mész szabadságra. Visszatérve, első utad a folyosón felállított levélládákhoz vezet. Reszkető kezekkel turkálsz a reklámok és kölcsönkönyveket visszakövetelő felszólítások között. És igen! Az egyik díszes borítékban ott a cikked, tele javításra buzdító széljegyzettel. Két referens összesen huszonnyolc kisebb változtatást javasolt. Ezen kívül, át kell nézd a „Bevezetést” és az „Irodalmat”, hiszen azóta nyolc újabb munka látott napvilágot a témában, minek következtében a „Kiértékelésből” ki kell hagynod az „új” meg „eddig nem ismert” kifejezéseket. Egyébként elég jó cikk.
Ekkorra már bánod, hogy valaha arra vetemedtél, hogy papírra vesd az eredményeidet. Kétségbeesve turkálsz porosodó lemezeid között. Kiderül, hogy azóta már a „Cicik” nevet viselő floppyn volt a kéziratod. Nincs mit tenned, újragépeled. Innen már csak egy év választ el attól a pillanattól, amikor kezedbe veheted cikked 50 példányát, amit külön a te részedre nyomtattak. A vastag betűs címben egyből kiszúrod a sajtóhibát.
Évek múlva csak 49 példány marad belőle, mert az egyikkel a kiömlött kávét próbáltad feltörölni. Eredménytelenül.

Stockholm, valamikor 1995 táján.

1. Ágoston Hugó:
   2019. január 24. 18:47

   „A (vastag betűs) címben egyből kiszúrod a (sajtó)hibát. Bizony:)