Sólyomsikoly hasította a levegőt
a falakon túl, számodra ismeretlen
fény fagyos hullámain túl,
a lobbanó július szava, a falak
belsejéből zsivajgó hangok
s a madárfütty most életmentő
trillája. Védelmedre szót sem szóltál,
gyér fénnyel aszfodéloszok világítottak,
fojtogató köd párája veszejtette a
nyomot: nyomodat. Akárha őz jaja,
vadlúd szárnyacsapása volna:
zálogai újjászülető világodnak.
S emlékezeted csöndjét beragyogva
az újhold satnya fényén hízott
az árnyék a mezítelen földön.
Hangtalanul libegsz te is parti
fűzek felé, hol ismerős Teleki-
-virág napsugarához békül
az emlék: messzi részvéttel int
látóhatáron túlról a Parajd fölötti
rét. Részvéte szinte gyönyör.