mikor a költő színre lép
elhallgatnak a múzsák
bemutató van kigyúlnak a fények
szétáradnak a verssziporkák

díszletnek ragyognak a rímek
ritmusra táncolnak a sorok
mint balerinanövendékek
vagy regrutálódó újoncok

a mű több felvonásból áll
a pontokat megelőzi a mondat
villanó képek pásztázzák
elmétek pástját ma, holnap

a költő kijárta az iskolát
átúszott az élet bugyrain
szürke eminenciáson feketén
az űr szélén a szélbe kihajolt

próféciát hallott – ejtette
az utolsó égő szalmaszálat
majd ülepéről leseperte
a pernyés csillagport

évekbe telik neked is
míg felhasadt szíved kinyitod
pirkadat-isten kivérzik
honnan tudnád fájni fog, nem fog

nem ismerheted, ami jön
neked következik ez, senki másé
nincs tapasztalat, mi intene
csúszkálsz előre-hátra, ’csáré’

költő, sorsoddal ne vitázz
nekifutásaid visszahullnak
zárkádból szabadulni csak –
ha párkáid fonalai lazulnak –

a műsor végén elmaradt taps
némán éreznek együtt veled
költőtársaid székükbe roskadnak
sorsoddal – ők sem perelnek