Óda ez is

Úgy eljámborultál,
mint a védtelenek. Vagy mint a
vétkesek Hiúságod, mohóságod
talán(y); olykor már csak egy kis
nyalánkságra korlátoznád néhai
bűnös álmaidat, keresztényeket korholó,
iszlám felé kacsintgató – koholt,
mert félelem-lombikba zárt, terror-
tölcsérlukból kikukucskáló Európa.
Korhadt trónjaid, székrekedéses múltad,
köszvényes dicsőséged után: újabb
bálványok helyett kiürült kocsmák,
temetők magányától kiborulva,
ha még egyszer bifsztekes zsírba, vérbe
márthatnák rőfös és dölyfös szakálluk
barokk faszentjeid! (Persze, élve a
modern higiénia fenntartásaival.)

Istenasszony-szobor

Kihűlt medencecsont, árnyéka éles;
fütyülhet szél, haját nem tépi meg.
Csalán mit nem csíp, tüske be nem vérez:
megmarkolni a tomporát! Minek?

Palackposta, öbölbe fúlt szelencék; a lélek soha ilyen meztelen
nem volt – homokba süllyedő Velencék
(mentség!), s te velük pusztulsz, nesztelen.

Szemének gömbje a semmibe tágul,
a szívizom helyén fémes köteg.
Ülsz és olvasol – a világ kitárul;
s az óceánban mint egy kősziget,
múlt és jövő közt sziklarengeteg:
a hullámokat csak Ő töri meg.

Forrás: ÚMSZ-Színkép, 2007. november 3-4.