A ma már jóban-rosszban távolinak tetsző ötvenes években, gyermekkoromban Romániában, a Magyar Autonóm Tartományban, Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam meg olvasni magyarul. Ma is tudom, hol volt a főtéren az „élelmiszer”, a „vasudvar”, a „könyv”, a „gyógyszertár”. Két évtizeddel később, a hetvenes években, ugyancsak Romániában, az akkor már régóta megszüntetett Magyar Autonóm Tartomány székvárosában, Marosvásárhelyen az én gyermekeim cégtábláról, utcanévről, nyilvános feliratról kizárólag csak románul silabizálhatták a szavakat, viszonylag rövid idő alatt a magyar nyelv gyakorlatilag teljesen eltűnt a közéletből, legfennebb valamelyik isten háta mögötti faluban bukkant elő a hulló vakolat vagy a lepattogzó festék alól egy-két ékezetes betű. Százszázalékos magyar lakosságú települések nevét is kizárólag románul írták ki a bejáratnál, egyik-másik esetben máig keserű nevetésre késztető fordításban. Az udvarhelyszéki „Bögözt” például hajdanában a költői fantáziájú román tisztviselő, aki úgy hozta el nekünk a román nyelvet, mint bennszülötteknek az üveggyöngyöt, ,,Mugeni”-nek fordította, ami magyarra visszatéve valami olyasmit jelentene, hogy „Bőged” vagy „Bőgős”, nyilván a tehénbőgést hallván ki az eredeti elnevezésből. Játékos kedvük volt, ugye, ezeknek az Erdély átfestésével-átkeresztelésével megbízott román embereknek? Máig így hívják románul Bögözt! Mint ahogy a nyárádmenti Kebele ma is „Sanisor” románul, ami a női kebel becéző formája tulajdonképpen, visszafordítva „Keblecske”, „Mellecske” vagy akár „Csöcsöcske” lehetne. Természetesen ezeknek a falvaknak azelőtt is volt román megnevezésük, juhászok, vásárosok a magyar falunevet használták román fonetikával, a világon mindenütt így szokták ezt csinálni, de annak idején a friss román közigazgatást irritálták a mégiscsak magyaros hangzású, tehát magyar eredetre utaló megoldások, és nemcsak fonetikailag, hanem tartalmilag is birtokba akarták venni Székelyföldet és Erdély minden magyarlakta régióját. Tették ezt abban az Erdélyben, ahol számos helységnév vagy földrajzi elnevezés egyébként nem is magyar, nem is román, hanem szláv, besenyő, úz vagy ki tudja milyen eredetű.
Summa summarum: magyar gyermek a szülőfalujában vagy szülővárosában az utcán nem tanulhatott meg olvasni magyarul. Megtanították otthon, hállistennek! Aztán a nyolcvanas évek második felében már az egyébként még rendszeresen megjelenő országos vagy megyei magyar nyelvű lapokban sem szótagolhatta volna a helységneveket: Ko-lozs-vár vagy Nagy-vá-rad, mert az írott sajtóban is kötelezően a román elnevezést kellett használni. Valamirevaló újságíró többnyire nem volt hajlandó erre, ezért aztán a „kincses város” zöldségellátásáról vagy a „Pece-parti Párizs” vegyi iparáról lehetett épületes cikkeket olvasni az újságban. Utólag nagy nevetség ez, akkor viszont csak kínunkban nevettünk ezen a vérlázító perverzión, hogy Kolozsvár leírva „Cluj”. Akkoriban születhetett a vicc, hogy írásmódjuk és kiejtésük eltéréseiről beszélgetnek a különböző népek képviselői, és az angol ember dicsekvését hallgatva, hogy mekkora különbség van az angolban az írott és a kiejtett változat között, a székely ember csak legyint egyet: „Az semmi! Nálunk Csíkszeredában úgy írják, hogy Gara, és úgy kell kiolvasni, hogy Vasútállomás.”….

Markó Bélának 2009-ben kelt esszéje, amelynek itt csak a bevezető passzusai olvashatók, s amely teljes terjedelmében 2009. július 17-én jelent meg az Élet és Irodalom c. budapesti hetilapban, majd július 25-én az Új Magyar Szó Színkép mellékletében is napvilágot látott, most újra elolvasható a Periszkóp portál Archív rovatában; hosszú távú tanulságai végett érdemes napirenden tartani magunkban a témát, összefüggéseiben látni a nyelvi szabadság konkrét, közép-európai kérdéseit.
A Periszkóp Archív rovata különben, napról napra gazdagodva, rendszeresen válogat azokból a meghatározó fontosságú közleményekből – jegyzetekből, interjúkból, elemzésekből stb. –, amelyek annak idején a még papiralapúként megjelent Új Magyar Szóban kaptak helyet, illetve a lappal együtt a semmibe tűnt internetes felületen is megtalálhatók voltak.

Böngéssze a Periszkópot!