Nem merek megbolondulni

– Hogy vagy? – kérdeztem Abéditól, a barátomtól, mire ő elfintorította az orrát.
– Kitűnően!
– Ez a fő! – vetettem oda. -Több tárgy nem lévén, az ülést bezárom. Szervusz.
– Várj csak, várj csak – állított meg Abédi. – Én is szeretném megkérdezni tőled: hogy vagyok?
– Te?
-Én.
– Kitűnően vagy, kedves barátom.
– Honnan tudod?
– Te mondtad.
– És te elhitted. Látod, ez felháborító. Lépten-nyomon ilyen korlátolt emberekbe ütközik az ember. Ilyen emberek közt lehetetlen egy magasabb rendű életet végigélni. Évtizedek óta próbálom, s nem megy.
– Bocsáss meg, hogy közbeszólok. Valami bajod van? Mi bajod van?
– Nincs nekem semmi bajom! – mondta ingerülten.
-Hát akkor?
– De lehetne! Talán rá van írva az arcomra, hogy: ennek az embernek kutya baja? Honnan tudod te azt, hogy nincs-e véletlenül aranyerem vagy gyomorsavtúltengésem vagy halállal fenyegető szívbillentyű-elégtelenségem?
– Hát van?
– Nincs! – mérgelődött. – De mondjuk, hogy volna. Én akkor is azt mondanám, hogy nincs. Némán, összeszorított fogakkal tűrném a szenvedést, és soha egy szisszenéssel sem árulnám el, hogy milyen pokoli kínokon megyek keresztül. Egy fennkölt gondolkozású férfiú, amilyen én vagyok, nem viszi a piacra ügyes-bajos dolgait. Nem tartok számot a csőcselék szánalmára. Engem ugyanabból a fából faragtak, amiből Mucius Scaevolát, aki szemrebbenés nélkül várta végig, hogy az izzó parázson megszenesedjék a jobb keze.
– Szóval, te azt akarod, hogy akármilyen kegyetlenül szenvedsz, az emberek ne is sejtsék kínjaidat.
– Ó, ó, a régiek értelmesebbek voltak. Mucius Scaevola hiába tette magát, hogy nem érez semmi fájdalmat, mindenki tisztában volt azzal, hogy igenis rettenetesen szenved. Éppen az a felháborító, barátom, hogy manapság csak a fogvicsorgatónak, a szemforgatónak van becsülete. A magamfajta heroikus férfiú mellett közömbösen haladnak el, ahelyett, hogy tiszteletteljesen utánam fordulnának az utcán, és ujjal mutogatnának reám: ez az az ember, aki megszámlálhatatlan gyötrelmei között éppen úgy él, mint egy rendes polgár, aki hírből sem ismeri a test és lélek megpróbáltatásait.
– Értem már. Eddig tévedésben voltam. Azt gondoltam, hogy te azt akarod, hogy, ámbár szenvedsz, higgyék azt, hogy nem szenvedsz. Most látom, fordítva van. Azt akarod, hogy bár nem szenvedsz, higgyék azt, hogy szenvedsz.
Megvetően legyintett:
– Micsoda alantas gondolkozás! Nézz meg jól: semmit sem veszel észre rajtam?
Alaposan szemügyre vettem. Viruló, pirospozsgás arcán nyomát sem látom a betegségnek.
– Talán a hajad – tapogatóztam. – Mintha kelleténél jobban hullna.
Tagadólag rázta meg a fejét. Lerítt róla a bosszankodás.
– Esetleg el vagy ájulva – hadartam kétségbeesetten -, csak csodálatos önuralommal titkolod. Ha akarod, megkísérelhetném a mesterséges légzést, éppen a tegnap olvastam az orvosi tanácsadóban…
– Sohasem találod ki – mondta megvetően és némi keserűséggel a hangjában. -Hallgass ide. Bolond vagyok.
– S szabadon járkálsz? – szaladt ki a számon, miközben két lépéssel hátrahőköltem.
– Ez az – mosolygott megadóan -, szabadon járkálok, mert ingyen se véli a kutya se…
– Hát ami azt illeti, én részemről… meg vagyok győződve… – nyögtem.
– Na igen, mert neked megmondtam. Soha eszedbe se jutott volna, ha nem szólok. Tudniillik olyan mesterien takargatom, hogy néha szinte magamat is sikerül tévedésbe ejtenem. Barátom, tiszta röhögés, ha meggondolom, hogy éppúgy beszélnek velem, mintha tökéletesen épeszű volnék. Kezet fognak velem, társaságban a közelemben ülnek, valami határtalan, ostoba bizalommal, nem is sejtve, hogy akármelyik pillanatban megfricskázhatom az orrukat, megráncigálhatom a fülüket, hasba bokszolhatom őket, mint egy rendes bolond, akinél az efféle igazán nem is volna feltűnő. Nem igaz?
– Az ám! – mondtam neki is, magamnak is.
– Nézz ide. – A zsebébe nyúlt, s kivett onnan egy hatalmas bicskát. Kinyitotta az élét. – Ilyen gyilkos szerszámot hordozok állandóan a zsebemben, s fojtogat a röhögés, ha elgondolom, hogy az emberek nyugodtan szóba állnak velem az utcán, s még álmukban sem gyanítják, hogy micsoda veszedelemnek teszik ki magukat ezzel. Hiszen mint bolond minden feltűnés nélkül végighúzhatnám a nyakukon ezt a kitűnő sollingeni pengét, amit mindennap újra fenrtek… nézd csak, milyen éles! – Pontosan az orrom elé tartotta. – Na, fogd meg.
– Hő! – hátráltam – ne, ne fogjam meg! Szabad szemmel is egészen jól látom, hogy milyen éles, amilyen éles szemem van nekem, he-hehe.
Gyanakvóan jártatta végig rajtam a tekintetét.
– Csak nem attól félsz, hogy megváglak?
– Mi tagadás – vallottam be -, képzeld az én helyembe magadat. Mit várjak egy bolondtól?
– Puff neki! – kacagott. – Ha ez nyugtalanít téged, inkább elteszem a bicskát. – El is tette, nagy megkönnyebbülésemre.
– Tulajdonképpen – érdeklődtem most már elfogulatlanabbul – miben áll a te bolondságod?
– Hogyhogy miben áll? Hát bolond vagyok.
– Na jó, de én úgy hallottam, hogy minden bolondnak van valami rögeszméje, vagy valami különös szokása, ami elüt a rendestől. Az egyik kínai császárnak képzeli magát, a másik minden szembejövő leányt megtapogat, a harmadik folyton azt kiabálja: jobbra át, balra át stb.
– Nincs nekem semmiféle rögeszmém. Nem vagyok ám zupás őrmester, hogy „jobbra át”-ozzak, meg „balra át”-ozzak; én bolond vagyok. Hiszen éppen ez az én tragédiám.
– Mi?
– Ez, hogy nincs rögeszmém. Képzeld csak el, mennyivel könnyebb volna a dolgom. Mikor már nagyon unom azt a rengeteg sületlenséget, amivel világnézet címén traktál közéleti barátom, egyszerűen elővennék egy közismert rögeszmét, mondjuk, azt harsognám az orra alá: kukurikú! S azonnal elhallgatna.
– Ejnye – ismertem el -, csakugyan!
– Na látod. Sajnos, nem merek megbolondulni. Ne érts félre, bolond vagyok, csakhogy egyszer mégis meg kellene kezdeni. Ezt eddig mindenki úgy csinálta. Egy darabig titkolta, aztán kirukkolt vele. Csakhogy persze nem megy olyan könnyen. Nem mondom, ez a rögeszme-dolog, amit te is említettél, egész helyes kis trükk, ehhez már hozzászoktak az emberek. Ez a legegyszerűbb megoldás, csakhogy van egy nagy hibája. Félreértésre ad alkalmat. Mondjuk, arra szánnám magamat, hogy minden ablakot betörök. Elismernék, hogy bolond vagyok, de azt mondanák, hogy a bolondságom az ablakokkal függ össze, abban áll, hogy betöröm az ablakokat. Márpedig ezt nem szeretném. Beláthatod, hogy kisebb kaliberű bolondokat kielégíthet ugyan efféle régimódi, rögeszmés megoldás, de nekem annál sokkal finnyásabb ízlésem van, hogysem beérném ilyesmivel. Én bolond vagyok, és ennek a ténynek semmi köze nincs semmiféle rögeszméhez.
– Természetesen, valami ízléses rögeszmére gondoltam magam is.
– Nem, nem! Értsd meg, a rögeszme csak humbug. Egy kényelmes konvenció, amit az épeszűekkel sikerült elfogadtatnunk abból a célból, hogy tartózkodjanak minden vitától s minden ellenkezéstől, amiben olyan nagy kedvüket lelik. Rögeszméje nincs a bolondnak, erre csak az épeszűek kényszerítik rá, mert ennek híján nem hajlandók bolondként kezelni őt. Finomabb érzésű bolondoknak gyakran okozott szenvedést, amiért alkalmazkodniok kellett ehhez az elavult szokáshoz.
– Pedig előbb-utóbb kell csinálnom valamit, mert már nem bírom ki sokáig. Borzalmas, idegölő játék ez, barátom, épeszűnek tettetni magad, mikor bolond vagy. Ha legalább tekintettel volnának az ember teljesítményére, ha tisztelettel elismernék azt a hallatlan erőfeszítést, amit percről-percre ki kell fejtenem! Erről azonban szó sincs. Elfogadnak épelméjűnek, s megkövetelik, hogy úgy éljek, mint ők.
– Olyan súlyos ez a követelés?
Csodálkozva nézett rám.
– Te talán könnyűnek találod az életet?
– Inkább nehéznek – vallottam be.
– Pedig te épeszű vagy. Képzeld el, milyen nehéz lehet egy bolondnak, aki amellett, hogy a nem neki való terhet hordozza, még azt is megjátssza, hogy ő épeszű. Ebbe belebolondulnék, ha már nem volnék az. Sajnos, minden hiába. Nem merek megbolondulni. Sokszor jutott eszembe otthon, ebédelés közben, hogy: na most! Megfogom ezt a levessel telt tányért, s kihajítom az ablaküvegen keresztül. Igen, de mindenki azt hinné, hogy abban a pillanatban bolondultam meg, s az ablakban meg a leveses tányérban keresné az összefüggést. Azokat a félrevezetett, csodálkozó arcokat nem bírnám ki kacagás nélkül. Mihelyt azonban elkacagnám magam, azonnal kiderülne, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a leveses tányér kihajítása nem normális dolog. Ettől a perctől kezdve senki sem hinné, hogy bolond vagyok. Ellenkezőleg, az apám fenyegetően felállna a székről, s ökölbe szorított kezekkel jönne felém. Azt sziszegné a fogai közt: „Megbolondultál, hogy így törsz-zúzol?!”
– Hm – mormogtam.
– Érted? Hiába vagyok bolond, nem merek megbolondulni. Nem tudom, meddig bírom ezt a lehetetlen állapotot. Na szervusz, engem várnak.
Elrohant.

(1936)