Ady és a sajtó

Vasárnap lesz száz éve annak, hogy nem él Ady Endre. A versei, az újságcikkei azonban mintha mind olvasottabbak és mind elevenebbek lennének. Megfiatalítják a szívünket, s a költő jól látta:

„Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
 
Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.”

Ezért tudott Ady a leglázadóbb költőnk és legérzékenyebb publicistánk lenni: mert véres, igaz életű volt. Mert nem bírta elviselni a hazugságot, a részvétlenséget, az úri dölyföt, a gyűlöletet, az igazságtalanságot.

Az önkényuralmi rendszerek vén huncutjai és gonosz ostobái nem szeretik a szent lázadókat. Adyt huszonnégy évesen korában a Kanonok-soron tett kis sétájáért  börtönbe vetették, ma bármelyik irodalmi nagyságunknál jobban gyűlölik és megfojtanák az egyik oldalon, istenítjük és példaképünknek tekintjük a másik oldalon.

Az „egyik” oldalon az önkény urai vannak, a sajtópropagandistáikkal, lakájaikkal. A szakma árulói: a hatalom cinkosai a szabad, független sajtó felszámolásában. Őket nagyon nem szeretné Ady Endre.

Érdemes már a stílusa miatt idézni, nem csak az áthallásai miatt, A sajtó és a parlament  című írásának első sorait „Az újságírók nagy dolgot csinálnak abból, hogy ők lakomáztak s tósztoztak először az új parlamenti palotában. Cicerós cikkek méltatják ez esemény nagy jelentőségét s mi nagyon szégyelljük magunkat. Micsoda kicsinyesség, micsoda önlenézés, micsoda vakság ez! Bizonyisten Balkán ország vagyunk. Vagy az elfogyasztott Törley-pezsgők mámora voltaképpen ez a nagy öröm? Mert lássuk csak. A magyar parlament új palotát kapott. Rettenetesen drágát és kétesen monumentálisat. És ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került, melynél jelentéktelenebb, önzőbb és alacsonyabb nívójú nem viselte a nép képét. Nem mondunk egyebet: ebbe az új palotába a sajtó embereinek kellett legelőbb belépniök s az ő szavaiknak kellett innen először elhangozniok.” Gyilkos irónia! A hivatás önreflexiója. Csakugyan, milyen szégyenteljes kiváltság!

Ady kérlelhetetlen volt mind cikkeiben, mind verseiben – a kétségbeesés intranzigenciája egy a költészetében és a publicisztikájában.

Markó Béla évfordulós versajánlásában  a költőre mondja, de hiánytalanul érvényes az újságíró Adyra is (aki „előbb volt”, mint a költő): „Nekünk kell jól olvasni ezt a kétségbeesett férfi-Kasszandrát, aki mindent előre lát. Látja már a szerelem kezdetekor a véget, látja az érkezéskor a távozást, látja a lerészegedéskor a kijózanodást. Csupa költői izzás, csupa emberi szenvedés, csupa világértelmezés. Hallja az „állat-hős igéket”, és amikor még mindenki önfeledten ünnepel, érzi az összeomlást. Félti szerelmét. Félti nemzetét, ezt az „utálatos, szerelmes nációt”. Félti Erdélyt. Félti Magyarországot.”

Vannak, akik nem „így” olvassák! Van, akinek szálka a szemében Ady Endre, van, akit nyugtalanít, netán – jobb esetben – eszébe juttatja a lelkiismeret nevű izét.

Egy irodalomtörténész három hónappal ezelőtt a legfőbb kormányszócsőben le bírta írni : „Megdöbbentő, hogy a Tokaji Írótábornak és a Magyar Írószövetségnek magukat középjobboldalinak mondó tagjai az első világháborús évfordulók kapcsán a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait. Még mielőtt jönne a felcsattanás, hangsúlyozni szeretném, hogy senki nem mondta azt, hogy Ady Endrét, ezt az egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt ki kellene venni a magyar kultúrából! De azért talán mégse a katonaságot egész életében betegesen, rettegve kerülő, a frontot közelről soha nem látó s rendre a feleségének köszönhetően elkerülő Ady Endrével kellene fémjeleznünk az első világháború magyar vonatkozásait!” Ehhez legfeljebb annyit kell hozzátenni: Ady Endre negyvenkét évesen halt meg, betegen…

De végül is jól van ez így. Ő a mienk. Ifjú szívünkben él. S jó, hogy félnek tőle, csak féljenek erősen és sokáig. Hiszen örök életű!

---

Hosszú utóirat
a sajtónak a hatalomhoz való viszonyáról

Ady és a sajtó… de hisz erről pont tíz éve, a kilencvenéves évfordulón már készítettem egy összeállítást az akkor még létező Új Magyar Szó napilap hétvégi Színkép mellékletében. Köszönetet mondva Cseke Gábornak, aki előbányászta, idemásolom tisztelgésül legnagyobb publicistánk műve előtt.

Politika, bárdok és a hah-sajtó

(Szertelen gondolatok az új év küszöbén jelenünkről, vagyis a jövőnk múltjáról.)

Ami leköt

Jeles esztendő volt az idei, s mint megírtuk már, legfontosabb eseménye: tisztázódott, miként lett egy magyar tréfából sikeres román mondás. (Ahogyan magyar bú-dalból román románc szok lenni, és fordítva; de ekkor már menthetetlenül eszünkbe jut Esterházy Péter kérdése is a kolozsvári Béke téri kávézóban, amikor meghallotta, hogy Elena Ceauşescu szerette a románcokat: „És a magyaroncokat nem szerette?” Hát nem nagyon, nagyon nem.)
A mély román mondás Mircea Badea minden esti tévés „sajtószemléjének” utolsó mondata: „Romániában élünk, és ez minden időnket lefoglalja.” Nos, valaki felhívta rá a figyelmet, hogy az ördögi Badea ezt nem maga találta ki, hanem csak átvette. Örkény István írja Visszatért a földre a magyar holdrakéta című humoreszkjében:
„-Eszerint élnek ott emberek? – Élnek, mégpedig kellemes meglepetésemre magyar emberek, akik már jól alkalmazkodtak a nagy hőmérsékleti ingadozásokhoz és más helyi adottságokhoz. Megedződtek a hideg ellen, és persze hőállóak is. (…) – Milyen megható! És azonkívül, hogy magyarok, mivel foglalkoznak? – Azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket.”
Így vagyunk hát ezzel, magyarokként is, „románokként” is: az, hogy (m)ilyenek vagyunk, teljesen igénybe veszi az időnket.

Rituális megalázás

No, és mik vagyunk mi, istenadták? Hát Valaki tudatalattijának kollektív kifejeződései! Igaz, ezt ő fordítva mondta. Vagy ahogyan a nemzet politikai üdvöskéje, soros femme fatale-ja meghatározta: mindnyájan Traian utódai vagyunk. Ma már országunkban nevezett ősnemző a Császár, a Király, nevezik Zeusznak is – szinte a teljes hatalom birtokosa. A törvény fölött áll, az ittas vezetéstől az alkotmányszegésig bármit büntetlenül elkövethet. Módszerei – sajtócikkek alapján – egyszerűek:
1. Előre bejelenti, hogy nem lesz csend, és hogyan fog csendháborítani, és akkor az már nem számít törvényellenesnek.
2. A titkosszolgáktól és a bűnüldözőktől nyert információkat használja fel ellenfelei megfélemlítésére, megrágalmazására, megzsarolására, félreállítására.
3. Előszeretettel alkalmazza az ókirályok legkedvesebb fogását: a rituális megalázást. (Miután a legyőzöttet lefejezni, karóba húzni vagy szitává lőni, sajnos, már csak képletesen lehet.)
4. Saját embereit, beleértve azokat is, akik árulás útján álltak át az ő oldalára, gátlástalanul megjutalmazza. (Katonai rangfokozatok odaítélésétől miniszteri és parlamenti székek adományozásáig.)
5. Féktelen populizmus, amelynek legutóbbi megnyilvánulása, hogy nem a közszolgálati televízióban, hanem a legnézettebb szubkulturális tévészennycsatornán szól a néphez. És egy politológus legutóbbi észrevétele: egyre inkább megfigyelhető rajta egyfajta messianizmus.
Van-e, ki zengje tetteit? Romániában élünk, és ez minden idejüket lefoglalja.

Rajongó értelmiség

A megosztott igricek mindkét oldalon kitettek magukért: hányingert keltő dicshimnuszok ide – szitkok/rágalmak/átkok oda. A csiszolatlan bárdok a hatalom robotjának minősítésében maguk is elgépiesedtek: „zeneautomatákká” váltak. Ma már mind többen az ő repertoárját futtatják.
Groteszk sajátossága a román közéletnek, hogy ezt a brutális és műveletlen embert kiemelkedő magas értelmiségiek bálványozzák. Érdemes nekik: lakájait – csakúgy, mint családtagjait és feudumának fenntartóit – a Király kihívóan és gazdagon megjutalmazza. Mindazonáltal nem elhanyagolható ezeknél a túlfűtött értelmiségieknél a pszichopatológiai mozzanat. És már nem is értelmiségiek – Lord Botfül és Faláb.

A versek

Az alábbi versek, a magyar irodalom gyöngyszemei, azért kerültek ide, mert példázhatják a sajtónak a hatalomhoz való viszonyát, méghozzá egyfajta „fejlődéstörténetben”. Hogy kit kivel kell behelyettesítenünk, tudjuk.
Arany János (1817-1882) egyetlen olyan balladája, amely nem közvetlenül magyar tárgyú, közvetve viszont forradalmian az: A walesi bárdok. A költőt nem egyszer vádolták meg túlzott óvatossága, sőt „gyávasága” miatt. Pedig a bátor az, aki akkor szól, amikor a veszély ellen az ő szavára van szükség. Mint Arany 1857-ben, amikor felkérték, hogy köszöntse a Magyarországra látogató császári párt. Ez lett belőle. Dac és nyelvi bravúr –  az édes anyanyelvé, nem az érdes nyalószervé. Kulcsszavaink a versből: „Király, te tetted ezt!”
Ady Endre (1877-1919), az ős szabadelvű, 1848/49 örökségének elszánt híve a „Deáki tett”, vagyis a kiegyezés álságos voltát és következményeit ostorozza. A pátosz keserű iróniává válik. Ady a mi emberünk, politikai publicistaként s pamfletíróként példaképünk. Iránytűnk is lehet – akármi történik a magyarországi vagy a romániai politikában, elég feltennünk a kérdést: ő ezt hogyan látta volna? És mi tudjuk, csalhatatlanul, a választ. Kulcsszavaink a versből: „béres igricek”.
Orbán Ottó (1936-2002) kortársunk volt. (Alulírott május havának ugyanazon a napján született, mint ő!) Káprázatos formakultúra, az emberi lélek pokolmélységeinek ismerője. A walesi pártok apokrif vers az Arany-balladára, a leggroteszkebb „itt és most”, vagyis az elkurvulás látlelete. Teri, az éteri élteti a királyt, a titkár paranoiás, a szóvivő fejünkre szórja átkait… Kulcsszavaink: „A hír ravasz természete, hogy némely sebre ír!”
Mondjukhamerjük! Amíg mondhatjuk.

---

Arany János: A walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

(1856)

Ady Endre: Kétféle velszi bárdok

Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet

s a magyar élet több a poézisnál.

A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-űzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.

Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.

Most már orgia és eszeveszett
Haláltánc már a nemesurak tánca
S dühbe csapott a béres igricek
Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.

De künn a dal szabaditó s szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
Most már csakis úgy nem volna remény,
Ha, mint tegnap, aljasul pihenne.

(1913)

---

Orbán Ottó: A walesi pártok

(Bökversben bőr alá adható hah-sajtó injekció)

Vérvád király, a gólkirály
elvan taplón, kován:
„Most látod”, úgymond, „mennyit ér
a szürkeállomány!”

„Nem kell ide ész, csak pár csenevész
újságíró nyafog,
hogy áj de fáj a néma száj,
mit vaskezünk befog?”

„Felség, hű ajkunk zárva van,
s fülünk is jobb, ha zúg,
csiklandja hír bár számtalan,
mind jól fésült s hazug.”

„Felség, tán mégsem ártana
egypár valódi hír,
a hír ravasz természete,
hogy némely sebre ír!”

„Meglátom én”, s parancsot ád
király: „Rablómesét!”
„S kit kedvelünk, hű alfelünk,
verj le még pár vesét!”

Vérvád király, a gólkirály
cselez és csúcsra tart,
van nála (náluk) tőr s kanál:
„Szúrj, és kavard a szart!”

Mondjahameri a bár neve,
hol csapnak este bált,
Mondjahameriben Teri, az éteri
élteti a királyt.

„Kinek mi jár, erély, irály,
lelkendező sorok,
s meglátja kend, lesz házirend
és megfúrt műsorok.”

S Vérvád király, a gólkirály
vágtat fakó lován,
s amerre tűz, mindenkit űz,
mint őrült ottomán.

„Ha-ha, mi zúg? Mily éji had?
Mi ez a záptojás?
Felköltetem titkáromat,
ő is paranoiás!”

„Ha-ha, huhog, zokog, sivít,
de én tudom, ki ő,
fülembe zúgja átkait
a kormányszóvivő!”

És dob döng, réz kong, húr vonít,
nem adja egy alább,
míg dalt szerez s táncot tanít
Lord Botfül és Faláb.

(1993)

---

Új Magyar Szó, Színkép, 2009. december 31. – 2010. január 3.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ