Arany László költeményei

A Délibábok hőse és más költemények. Budapest, 1898. Borongó érzéssel lapoztuk át a posthumus kötetet, egy korán elnémult erős költői tehetség szellemi hagyatékát.
Csodálatos játéka a sorsnak, hogy míg annyi hívatlan dúdoló, mint tücsökraj a nyári éjszakákon, fáradhatatlanul zöngicséli egyhangú énekét, addig nem egyszer az igazi tehetség habozni kezd a pálya felén, s makacsul bezárt ajakkal halad végig az életen. Nem kutatjuk, mi volt oka Arany László korai elnémulásának. Gyulai Pál, ki egy igen szép és tartalmas előszót írt a kötethez, sorra czáfolja azokat a föltevéseket, melyek a költő halálakor fölmerültek, s mint jó barát, ki a boldogultat közelről ismerte, s ki előtt a zárkózott férfi lelke sokszor megnyílt, más téren való nagy elfoglaltságát véli a legfőbb, mondhatni egyetlen oknak. De bennünket ez az egyszerű s természetesnek látszó magyarázat sem tud meggyőzni. Ki ismerhetné egy finom szövésű emberi lélek minden titkos szálát? A bezárt szív rejtélyeket őrizhet, melyeket nem lát más, csak az, a ki előtt nincs titok, nincs rejtély, a mindenségnek és az emberi szívnek formálója. Akik Arany László kötetétől azt várják, hogy mint apjának Arany Jánosnak irodalmi hagyatéka, egész sorát hozza nyilvánosságra az ismeretlen remekeknek, csalódni fognak. Nincs e kötetben egyéb új, mint pár emlékvers s néhány műfordítás orosz költőkből. 1864-ben, még húsz éves korában, egy szép tanulmányt írt Lermontoffról, a nagy orosz költőről, melybe egy pár kisebb lyrai költeményen kívül Lermontoff epikai műveiből is szőtt töredékeket. Minthogy azonban nem az eredeti oroszból, hanem Bodenstedt német fordításaiból ültette át e darabokat, műfordításoknak nem tekintette s tartózkodott kiadásuktól. Ugyanez okból nem tette közzé Puskin drámai költeményének, «A szobor-vendég»-nek fordítását sem, melylyel még 1865-ben készült el. Most úgy ezt, mint Lermontoff-tól, kisebb ölteményeken kívül «A cserkeszfiú» és «A számvevőné» czímű költői elbeszéléseket is feltalálja az olvasó. Lermontoffhoz bizonyára szellemi rokonság vonzza őt. Ő is élesen látta az emberi hibákat és fogyatkozásokat. Lelkét ez kiábrándulttá, hangját szatirikussá tette, s realisztikus rajzra ösztönözte. Feltaláljuk ezeket a vonásokat már első költői művében, az «Elfridá»-ban is, mely neki a Kisfaludy-társaság koszorúját s az avatottak elismerését szerezte meg. Legkiválóbb két műve «A délibábok hőse» és a «Hunok harcza». Mindkettő epikai mű, de átszőve erős subjectiv vonásokkal s gazdag szatirikus elemmel. A nyelv ereje, a leírások plasticitása, a jellemzés élethűsége s a gúny és humor, irodalmunk maradandó becsű művei közé helyezik e két költeményt. Fájdalommal érezzük, hogy mily sokat vesztett Arany Lászlóban irodalmunk, nem épen akkor, midőn a sír időnap előtt reá borult, hanem mikor örökre istenhozzádot mondott a költészetnek. A nagy díszszel és ízléssel kiállított kötetből, melyet a Franklin-Társulat adott ki (ára 3 frt, amateur kötésben 4 frt 50 kr.) közöljük a következő, eddig még nyilvánosságra nem jutott költeményt:

Későn

Lenau után – Szalay Gizellának

Már elnyílt a tavasz, varázsa széled,
Szép álma eltűnt, el van zengve dalja.
Üde virágát nyári hő aszalja,
– Munkára int, küzdésre hí az élet.

A ló nyerít, a harcz lármája éled,
Körülvesz, elborít küzdés zsivajja.
S a küzködő – míg majd sír nem takarja –
Nyugalmat, enyhülést ritkán remélhet.

Leányka! oh ama tavasz korában
Miért kerestelek mindig hiában?
Eszmény valál, kit vágyam üldözött;

Most megjelensz, szívemmel játszva játszol,
Föl-fölrnerülsz s megint eltűnni látszol
E zajgó életáradat között.

(1875)

Vasárnapi Újság, 1899. január 1.