Utolsó éj

A sokszor bántott Ady emlékének

Suhognak az éjjelek madarai,
vándorok topognak a kapualjban,
elereszti levelét az ág is.
Zizegnek házunk ablakai,
árnyékok lopakodnak a zajban,
háromélű tőröket fennek fiam, terád is.

Szép férfi-homlokodat
a ráncok beboritják,
ujjaid idegesen rezegnek,
szemedben megbúnak a fekete parazsak,
épp csak visszhangját hordják a szelek,
tegnapi énekednek.

Különös halott is vagy te, fiam.
Még le se hunytad szemedet,
s meg se keményült halotti maszkod,
már döntögetik ajtónk befelé,
hogy megpiszkolják viasz-szín orcád.

Itt pusmognak, behallik az ajtó hasadékán,
azt mondják, kevesebb lettél azzal,
hogy válladra vetted földed gondjait.
Mért is nem szólasz?
Hova is tetted ütlegelő ostoraid?

Jaj, már kifordul az ajtó vasalása,
a végén még betörik.
Eredjetek innét gonoszok!
Ne toljátok vigyori képetek
e halottas-ház küszöbig.

Elmentek. Ugy látszik, megijedtek.
Ó, de te itt fekszel idegenül,
mintha nem is én szültelek volna,
s kedvesen, mert én szültelek mégis.

Nem jön könny a szemembe,
elsírtam könnyeimet, míg éltél,
mert gyötrődtem, s nagyonis féltettelek.
Mért is nem én haltam meg tehelyetted?

Tudtam, míg egyedül hadakoztál,
el kell hullnod e harcban,
holtan és mégis elevenen,
mert a jövendő rejti társaid,
kik veled együtt áttörnek
e bozótos, tüzes rengetegen,
hazádon.

*
Szemed gödrébe besüpped,
riasztó vagy, hogy szinte félni kezdek,
kettőbe vágtad szálát örömünknek,
Meglobbannak a gyertyák,
fényük is egyre haloványabb,
jaj, miért vonagolnak szemöldökeid,
mitől lobban fel hajad izzó fénykoszorúvá?

Kopognak az ajtók,
meglazult sarokvasak csikorognak,
jaj, fiam, ne hamvadj el e tűzben,
hadd fogom ujjad finom ágait,
hadd csókolom ajkad,
hah fiam, ne égess, nem birom ki,
ne öld meg anyád,

jaj fiam, hisz te vagy az Isten.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ