Zúzmara-koszorút a sírra

Visky Árpádnak

Eljött az emlékezés ideje és mi emlékezünk.
Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy sírra: a
behavazott ország szemérmes ajándékát. Mert el kell
hitetni a világgal s magunkkal is, hogy értünk
a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz, a föltámasztás
ingerlő mesterségéhez.

Higgyük és hitessük is el, de közben jól vigyázzunk,
be ne következzék a csoda, mert akinek az emlékét
most megudvaroljuk: a legveszedelmesebb fajtájú
föltámadásra várakozó.

Közönséges nevén Ady Endre,
Hitetőbb nevén: Isten Szörnyetege, Tűzcsiholó,
Eltévedt lovas,

Halál-Úr jó szomszédja, száz-iramú, pompás magyar,
ki fölnyomulva minden halottak élére, földrengéses
virágot tűzött a kalapja mellé, mint a vőlegények.

Lábujjhegyre, emlékezők!
Puha macskatalp-sarukba, emlékezők!
vatta-csizmákba, mocsár-papucsba! Mert a legzsengébb
sarokvas csikordulására is magához térhet és vége
zavartalan ünnepeinknek, a futóhomok-szavak
diadalútjának. A zeneakadémiák tapétás falát
koporsó-rakéta üti át és vége a dísz-helyeknek s a
páholyok lehullnak, mint korhadt varjúfészkek. Vége
kicsinyes szerelmeinknek: a Léda-fátylakat lebegtető
sóhajok visszamenekülnek a tüdőkbe. És dózsás szemek
nézik majd újra a behavazott alföldeket, hársfasorokat,
a behavazott nőket, a vér-szekér nyomát
odafönt.
Gyémántlanak jég-Bakonyok,
jég-hazák,
jég-Párizsok
s a Balaton kazamatáiban hal-gyertyák gyúlnak ki
egymás után. Lélegzet-visszafojtva, emlékezők! Koszorút
a sírra, emlékezők! Vastag hófújásokat a száj elé,
emlékezők! Majd csak túléljük ezt a gyönyörű,
ezt a hideglelős,
ezt a fulladásos napot is.