Jelenet a Veszedelmes viszonyok c. filmből

Régóta szeretnék erről a filmről írni. Akárhányszor nézem meg, nem oltódik ki az a szomorú, szépséges ragyogás, ami átdereng legemlékezetesebb pillanatain. Úgy hat rám, mint egy dallam, ami a legváratlanabb pillanatban talál szíven – mondjuk, lépdelek lefelé a lépcsőházban, kiszűrődik valamelyik lakásból, és egyszer csak azt veszem észre, hogy megállok, nézek ki a parkolóra, a zene meg kinyitja a hét lakatra zárt szobát, amelynek ablakából hirtelen meglátom egy rég halott pillanat felfénylő keresztjét az aszfalton. Nézem egy másodpercig, és arra gondolok, milyen jó, hogy nemcsak ez van, ez a lépcsőház és az állandó loholás. Hogy néha megadatik ennél több is. Akkor is, ha nem vagyunk rá méltók.
Hát ilyen film az 1988-ben készült Veszedelmes viszonyok – számomra. Nem teszek kísérletet arra, hogy összeszámoljam, hányszor láttam. Néztem magamban, családdal, barátokkal, diákokkal. Néztem boldogan és szomorúan is. Mindegy, mikor, hogyan és kivel. Mindig a szívemig ért. Sose untam rá. Mindig kirántott abból az érzelmi egyensúlyból, amit jobb híján bölcsességnek és tapasztalatnak hívunk. Mindig eljutottam oda, hogy hirtelen nem tudtam elhelyezni magam térben és időben, mert olyan tiszta és megindult voltam…
Mi a titka? Nyilván, jó az „alapanyag”: a XVIII. század végén – 1780-ban megjelent levélregényért és a szerzőjéért (Choderlos de Laclos) olyan emberek rajongtak, mint például Stendhal. A korabeli arisztokrácia már jóval kevésbé volt elragadtatva tőle, s azt gondolták – joggal-, hogy a mű nyíltan támadja amúgy is megtépázott renoméjukat, erkölcsi romlottságukat felmutatva. Ez a francia forradalmat kihordó 1780-as évek elején éppenséggel csak mélyítette az alsóbb néprétegek ellenszenvét, és ezt igen pontosan mérte fel a regnáló társadalmi osztály, amikor tiltotta a könyv árusítását, és büntette azokat, akik meg akarták venni. Az ilyen intézkedések mindig is ellenkező hatást váltanak ki, így volt ez akkor is: s a regény páratlan népszerűsége azóta töretlen. Bármelyik könyvtár vagy könyvesbolt polcáról le lehet emelni…
Megtettem én is – igaz, a film megtekintése után. Talán ez az oka, hogy a filmadaptáció jobban tetszett. Vagy már semmi nem volt a képzeletemre bízva, és így csupán verbális hátteret kapott Stephen Frears brit rendező kivételes alkotása.
Hogy valóban kivételes, azt a szakma is számos díjjal ismerte el. Oscar-díjat kapott a legjobb adoptált forgatókönyv ( Cristopher Hampton), a legjobb jelmeztervezés (James Acheson), a legjobb látványtervezés (Stuart Craig, Gerard James) kategóriában; Oscar-díjra jelölték a legjobb női főszereplő (Glenn Close), a legjobb női mellékszereplő (Michelle Pfeiffer), a legjobb eredeti filmzene (George Fenton) kategóriában, és akkor még az egyéb jelölésekről és díjakról nem is szóltam (írtam). Így volt rendjén. A díj ez alkalommal igazán méltó kezekbe került.
Vannak, akik azt mondják, kissé meghaladta az idő a történetet, amelynek bonyolult szerelmi szálait a XVIII. századi életforma szerint szövögették, s elsősorban abba a korba enged betekintést. Én sose gondoltam ezt így. Mint minden valódi művészet, számomra túlmutat időn és szereplőkön, és eljut a XXI. századhoz is, amelyről sokan úgy gondolják, hogy annak „ingerküszöbét” már nem éri el a szerelem. De ha így is lenne – amit nem hiszek –, én azzal mi kezdjek? Nem ehhez a generációhoz tartozom, hanem ahhoz, amelyik tud pirulni és összetörni.
Kétségtelen, hogy elegáns szalonokban és budoárokban látjuk a szerelem játékosait, győzteseit, veszteseit, profikat és amatőröket, de végső soron alaptípusok és helyzetek mentén haladnak, még ha ragyogó–bonyolult XVIII. századi kosztümökben is teszik ezt.
A középpontban két „vérprofi” fogadása áll. A szerelem elegáns, gátlástalan intrikusa és haszonélvezője, Merteuil márkinő (Glenn Close) hasonszőrű szívrabló barátját (volt kedvesét), Valmont vikomtot (John Malkovich) próba elé állítja: ha azt akarja, hogy újra kegyeiben részesítse, ám csábítsa el a feddhetetlennek tartott Madame de Tourvelt (Michelle Pfeiffer).
A vikomt élvezettel lát a feladatnak, hogy lebontsa a mélyen vallásos asszony határozott ellenállását. Közel jutni hozzá nem nehéz, mert Madame de Tourvel a vikomt nagynénjének vendéglátását élvezi, annak vidéki kastélyában. Mi sem kézenfekvőbb: a vikomt is meglátogatja kedves nénikéjét. És belevág… Kicsit többre van ugyan szükség, mint a megszokott rutinra: a tapasztalat, a „sárm” hatására alapozott, jól bevált forgatókönyvbe új elemeket kell beépítenie. De ettől csak még izgalmasabb a játék. Hogy azért a testi élvezet se maradjon el, amíg stratégiáját érvényesítve célba ér, mellesleg elcsábítja a zárdából éppen csak kikerült, hamvas fiatal lányt, Cecile de Volanges-t (Uma Thurman). Megrontása könnyedén sikerül, Madame de Tourvelhez intézett leveleit nemegyszer a lány meztelen testén írja. Azt a legelején felméri: Madame de Tourvel jóságos és naiv asszony. Hát neki is jóságosnak kell mutatkoznia – naivitással nem próbálkozik,azért az átváltozási képességének is megvannak a határai… Az asszony nem adja be a derekát, de a vikomt nem siet, s szép lassan felépíti „jobbravagyokképesmintamitavilággondol” imidzsét. Megmenteni egy közismerten elvetemült férfi lelkét a szívjóságnak – ennek ki tud ellenállni? Csakhogy….mintha a szívjóságnak se lenne olyan könnyű, mint a vikomt gondolja. A film egyik legszebb jelenete, amikor a kastélyban koncertet adnak. A zene minden aljasságot lesöprő, tiszta pillanatában ott ül egymás mellett az a két ember, aki mindazt, amit az éterien szép hang közvetít, naponta gyilkolja meg csak úgy, unalomból, sportból, kedvtelésből – a márkinő és a vikomt. És ott ül Madame de Torvel is, akinek lassan születő szerelme ott sugárzik szelíd, őszinte mosolyában, ahogy a vikomt szemébe néz. És egy szerelmes férfi néz vissza rá… Az éppen a vikomt felé forduló márkinő ezt azonnal felméri, egy percre kővé dermed a tekintete. Három páratlan színészi teljesítmény –egy szó nélkül, egészen ritka képi megkomponálásban rögzítve a szerelem megvallását és felismerését. Arra is jó ez a fordulópontot jelentő, állóképpé merevedő tekintetváltás, hogy mi, nézők megértsük: a gátlástalan, fölényes, szeretőket oktató és váltogató márkinő álarca mögött egy olyan nő rejtőzik, aki tudja: élete nagy szerelmét, a vikomtot csak úgy tarthatja meg, ha a sok-sok áldozatul eső nőhöz hajszolva őt, megmarad az egyetlen kivételnek. De még ő sem tud mindennel számolni. Ugyan honnan is sejthette volna, hogy a vikomt képes szeretni?
Maga a vikomt is döbbenten észleli a változást magán. Kezdeni nem sokat tud vele, ráadásul Madame de Tourvel elmenekül előle. A férfi próbál hozzá férkőzni, és miközben továbbra is lefekteti és a velejéig romlottá teszi a fiatal Cecile-t, de egy percre sem tágít szívéből a keserű, fájó szorítás. Mi ez? Honnan is tudná ő, aki ezer asszony szívét szorította így el, hogy ezt úgy hívják: szenvedés? Nem engedheti meg magának azt, hogy megnevezze, azonosítsa, gondolnia kell a „jóhírére”. Ha esetleg ezzel nem lenne tisztában, van, aki erre mindenképp figyelmezteti: a márkinő.
Mert közben ő is összeszedte magát abból a fájdalmas felismerésből, hogy a vikomt szerelmes lett. Nem próbálja legyőzni a férfi érzéseit. Tapasztalatból tudja, hogy ezen az embernek nincs hatalma. Talán az ő ezer kalandban/flörtben megedzett szívét nem győzte-e le a szerelem? Talán van ellenszere annak a lélegzetakasztó vágynak, ami elfogja, ha megjelenik a vikomt – gátlástalanul, sármosan, a maga egzaltált és ellenállhatatlan szexualitását besodorva a rutinszeretkezések sivár emlékeit őrző budoárba?
Azt veszi célba, amit ismer, amihez tudja a „kódot”: a régi, szívtelen, narcisztikus nőcsábászt. Megkönnyíti a dolgát, hogy a mások tönkretételére „szakosodott” férfi amúgy sem érzi komfortosan magát a szerelemben. Ismeretlen, veszélyes terep – amelyen adni kell, és veszteni is lehet. És azt ő nem… Azt soha! Így hát szakít Madame de Tourvellel, és követeli „jutalmát”– a márkinő hálájának kézzelfogható kifejeződését valamelyik, régről már amúgy is ismert pamlagon. De az asszony tudja: csak a visszautasítás tarthatja fenn a szeretett férfi érdeklődését. Akkor hát legyen harc. Legyen bármi. Csak vele, csak vele legyen.
Hát ez az…hogy nincs „vele”. A vikomt időközben elfáradt, és nincs kedve már játszani. Amit egyedül szeretne, azt eladta 30 ezüstpénzért…Akkor meg minek ez az egész?… Gyakorlatilag beleszalad egy párbaj során a kard hegyébe. Utolsó szavai már túlmutatnak minden játszmán: s habár a szerelmi bánatba belebetegedett Madame de Tourvel életét már nem tudják megmenteni, elkésett szerelmi vallomását még hallhatja az életet elengedő, halálra sebzett asszony.
A márkinő, a derűs egyensúly és elegancia nagyasszonya őrjöngve, zokogva siratja el az egyetlen férfit, akit szeretett, és akit belehajszolt a halálba. Ha lenne a záró képeknek is Oscar-díja, ez a film nagy eséllyel pályázhatna rá. A regényben fekete himlővel bűnhődik a gonosz intrikus, itt csupán ül a fésülködőasztalánál, és mossa-mosogatja le a sminket magáról. A könnyel összekeveredő folyadék alól lassan kirajzolódik egy reményvesztett nő arca, aki most indult el az öregedés felé. Egy asszonyé, akinek a számára már mit sem ér az édes-kegyetlen-szívtelen játék, és maga az élet sem. Játszótársa, akitől minden fényt kapott: halott, és egy másik nő nevét suttogta az utolsó pillanatban…
Sok győzelem és vereség van ebben a történetben, és a győzelmekről gyakorta kiderül, hogy keserű, önpusztító vereségek. De van valami, ami valóban diadalmaskodik kegyetlenségen, sivár rutinon, vallásos meggyőződésen, tapasztalaton: Erosz, a mindenható szerelem. Csak látszatra győzi le a szívtelenség, az önzés, a büszkeség – végül mégis „átér a túlsó partra”.
Merthogy ilyen a kategorikus imperatívuszok természete.

Jelenet a Veszedelmes viszonyok c. filmből