Lányomnak

Vásárhely fölött a naplemente bölcsebb:
az augusztusi ég csillaghullást előz
nyugatra torlódó bárányfelhőivel.
Marosszentgyörgy felől szellő fúj a tájra
s ó-zsidó temető hűlt helye álmodik
csodát. Gyermekként még köveit böngésztem
s a Hipp-hoppról révült ezüstláncra szemem;
bogozódó Marost nem látni onnan sem már.
S hiába viszlek az Ebhátra,
régi lakásunk tág-szemű ablakába,
innen csak vérvörös napkorongot látsz majd
s aranyba öltöző toronygombokat. Hajt
ez a szellő tovább: temetőkert fölé,
a Vulkán utcába – innen s onnan közé.
Tömbház-lakásunkról, lapos tetőn állva,
hagyd, hogy a napsugár hozzád is elérjen.
Ide felérnek a Város fény-szagai:
novemberi gyertyák s őszirózsák füstje,
a Főtér rózsái s a Nagygát halszaga,
nagypiaci dinnye túlérett mámora
s az első ibolya illata a Kertből.
Hangok is keresnek. Néhai szódás ló
a Sáros utcából nyerít fel idáig.
Gólt kiált a Liget s Víkend víg zenéje
halkul. Vecsernyére kondulnak harangok,
a Kombinát dudál belé önhitt garral.
Kósza vitorlázó gólyát riasztva száll.
A Nap dalol már, mint kitárt szárnyú madár.
Színek, hangok, ízek, szagok mámora ez.

Csupán öt fenyő áll útjába a fénynek.
Dédnagyapám épült lucfenyőbe itten,
hazatalált ide tanító nagyapám.
Apám sóhaja leng harmadik derekán.
Öcsém is belenőtt hulló tűlevélbe.
Az ötödik illatát nagyanyád bérli immár…

Erezik az ágak a fényeket ott lent.
Csíz, csonttollú, cinke hanglepelbe vonja.
Érintsen most téged. Különben már csend van.

Mint sem kérdéseket írna tűlevélre,
naplementém bölcsebb. Övé minden érdem.