Ady(100): Ady Endre, Benedek Marcell, Kuncz Aladár
Ady Endre: Akik mindig elkésnek
Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk,
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lágra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
A verset elmondja Mácsai Pál
Benedek Marcell emlékezése
[…] Nem tartoztam azok közé, akik az első pillanattól fogva értették őt, és harcoltak érte. Voltaképpen természetes lett volna ez, hiszen esztendőkkel Ady föllépése előtt én már a Tháliával egy modern irodalmi és művészeti mozgalom megindítói közé tartoztam, mégis meg kell vallanom, hogy évek teltek el, és én is azok közé tartoztam, akik Adyt akkor érthetetlennek tekintették, és néha gúnyolódtak is a verseivel. A nagy változás, szinte dátumszerűen meg tudom állapítani, 1908 nyarán történt, Párizsban, hogy Földessy Gyulával, Ady legjobb értőjével együtt voltunk egy este, omnibuszra szálltunk föl, és egy párizsi omnibusz tetején magyarázta ő nekem Az alvó csók-palota c. verset, és ezen keresztül értettem én meg egyszerre Ady sajátos szimbolizmusát, amelyhez addig nem jutottam el, noha Baudelaire-nek a megmagyarázott szimbólumait értettem és szerettem. Attól a pillanattól fogva láttam a különbséget Ady állítólagos mestere és Ady között, és fogtam fel Ady szimbolizmusának az igazi jelentőségét. ‘908-tól tekinthetem magamat az Adyért harcoló kis hadsereg tagjának. Ez a kis hadsereg arról is nevezetes volt, hogy a harcot nemcsak Ady ellenfelei ellen folytatta, hanem önmagával is, és nem volt két-három Ady-barát, aki egyetértett volna Ady értelmezését tekintve. Súlyos viták voltak, néha veszekedéssé fajuló viták Földessy Gyula és Hatvany Lajos között, és amikor esztendők múlva a 20-as évek elején megjelent az én Ady-breviáriumom, melleges szólva az a könyvem, amelyre legkevésbé szívesen emlékszem, mert a legtöbb támadásban volt része, éspedig Ady-hívek részéről is. A könyv összeveszített egy időre Ady Lajossal, Hatvanyval, csak később békültünk meg egymással. Kritika, jó kritika egyáltalán nem jelent meg róla; az Athenaeum mint Ady költeményeinek tulajdonosa bepörölte a könyv kiadóját a túl sok idézet miatt; az irodalmi szakértő akit megkérdeztek, pocséknak nyilvánította a művemet, nem is mű, írta róla. […] Császár Elemér volt. […] És a pör végül ennek a kritikának ellenére azzal a békés megegyezéssel végződött, hogy a könyvnek még meglévő 600 példányára új boríték került, és mint az Athenaeum kiadványa szerepelt. Akkor úgy látszik egyszerre művé változott. De én mái napig is csak kellemetlen érzéssel tudok erre a könyvemre visszagondolni, és vigaszom mondom csak az, hogy két Ady-barát sem tudott soha egymással megegyezni, hogy hogyan is kell Adyt érteni.
Kuncz Aladár: Emlékezés Ady Endrére
[…] Nemcsak mai költő volt, hanem magyar is. Nem azért, mert itt született, hanem lelke és vére összetételénél fogva. És nemcsak magyar volt, hanem magyarságát költészetté ihlette éppen úgy, mint saját lényét versekbe differenciálta. Nem közvetítője volt a magyarság vágyainak és törekvéseinek, hanem magának a magyarságnak nyugtalan jajja, süvítő kiáltása veszedelmek előérzetén és a kitört vihar hullámai felett.
A béke napjaiban is érezte, hogy felettünk végzet-szél fütyöl. A mi nyugalmunk mindig látszólagos volt, mert tudnunk kellett, hogy a legkisebb változás esetén is, nálunk egész létünk kérdése gyökerestül felvetődik a felelőtlen átalakulás szeszélyes forgatagába.
Más nemzet veszíthet valamit is, mi azonban mindig mindent kockáztattunk. Fajok és kultúrák ütköző pontján, mélyen kellett földünkbe túrnunk magunkat, hogy onnan senki ki ne vethessen bennünket s ezért állt nálunk mindig előtérben a primitív létkérdés és művészetekre úgyszólván csak fegyverszünetek idejét fordíthattuk.
Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.
És azért mégis nem volt kulturális áramlat Nyugat-Európában, mely meg ne termékenyítette volna a magyarságot. A két törekvés: a fajnak ép és a maga egészében való fenntartása és a nyugat-európai kultúrával való közösség egyaránt jellegzetes és makacsul kiküzdött aspirációja volt népünknek, fejlődésének legkezdetétől fogva. Zseni volt és ezért egyedül, társtalanul élte le életét. Csak költemény volt és életkereső. Megnyugvássá csak verseiben lett, még ha a legnagyobb nyugtalanságot is fejezte ki bennük, azon kívül csak álomkergető volt, ki várt és sohase jöttek hozzá és csak akkor vette észre, hogy nő járt nála, mikor a pamlagon hagyott rózsára nézett. Egyedül volt, mert hiányzott benne az érdek a mindennapi élet iránt és nézni csak az örökkévalóság jegyében tudott, melynek mindegy, hogy kik csinálják a mindig ugyanazt. Találkozása csak az élettel volt, az emberek, jelenetek és történetek mögötti élettel, és sohase az emberekkel, jelenetekkel vagy történetekkel. Pedig fájt neki ez az egyedüllét és talán senki oly makacsul nem kereste a társakat, mint ő. Ez művészetének játéka volt, ki mindig megcsalta benne az embert. Érezte ő maga is ezt a zsarnokságot, de rendeltetése alól nem bújhatott ki. Ha az ő életére emlékezünk, szomorú, emberi életére, összeszorul a szívünk. Költészete, ez a virágos, tündöklő sárkány, melyet ő eresztett légi útjára, egy ideig még emelte őt is a fonalakkal, melyet kezében tartott, de aztán elvált tőle és ő a földre zuhant, ma már a földdel egy és semmi más. Mi még a volt Adyt siratjuk és nem vesszük észre, hogy költeményeiből kibontakozik az új Ady, azok Adyja, kik nem ismerték őt és akik másként, talán igazabban fogják ismerni őt. Az élet pedig tovább megy az útján, az ő álmai valóra sohase válnak s azért, mert ő szenvedett, másoknak, hozzá hasonlóknak, nem lesz könnyebb vállán a kereszt. És azért mégis nagy ajándék volt nekünk az ő élete.
Pusztai Péter rajza