Jaj de jó ez a második nyár, ez a nem remélt, ez az ajándék. /…/
A korzó színes és hullámzik, sok a nő, és sok a rakett, nem a teniszre való tekintettel, hanem mint egy óhajtott magasabb szintű élet kicsit szomorú, kicsit nevetséges szimbóluma. A hölgyeken vékony nyári ruha, és sétálnak, sétálnak. Az urakon a múlt jólétének gyötrő foszlányai.

Én a sarkon állok. Ritkán szoktam sarkon állani, de most innen jól lehet látni az eget és a földet. Az ég olyan sötétkék, mint a velszi herceg cipője. Ilyen kéken-kék, sima kapnikkal és egy árnyalattal sötétkékebb fűzővel. A föld nem ilyen összetett, egyszerűen sárgul, és hízik, mint egy fiatal anya.
És e kettő közt a város, az én városom.
És én a sarkon, egy nagy tartozás kínzó érzésével szívemben.
Városom – sóhajtom –, én városom, embereiddel és házaiddal, könnyűiddel és mosolyoddal, én városom. Utcáiddal, kis zajaiddal, pihegéseddel, sírásoddal, ezzel a sarokkal itt alattam és körülöttem, én városom. És én itt árván és inkább szomorúan, szívemben egy nagy tartozással. Hogy helyet adtál nekem a világba, és egy bölcsőt, és tűrted, hogy itt járjak, hogy a hasadon futballozzam ifjú inakkal, és ujjongva felmásszam kínosan felhúzott térded ormára, és ha kellett, zokogjak homlokodon, én városom. És elmentem és visszajöttem, és nem sepertél le testedről, és néha a hónod alá bújtam és melegedtem. Hogy menedéket adsz, egy pirinkó jogot, egy rubrikát a könyveidben, egy irányt a világmindenségben, ismerősöket, barátokat, szomszédokat. Te, én és a világ: ez csak kettő, mert te és én egy vagyunk, ha szabad… Nincs egy porcikád, melyhez hozzá ne dörzsölődött volna életem akkumulátora! Oly­kor, bús estéimen bekapcsolom, és látom magam, amint előjövök köveidből, színeidből, homályodból, múltadból…
És mindezért mit adtam neked? Mindezt mivel háláltam meg?
És szomorúan állok a sarkon a zengő napsütésben: mit adhatok, hulló lélek a viharban? Mit adhatok: egy boldog órát, egy alkalmat a szóbeszédre, legalább egy röpke szenzációt, egy felejtető odanézést, egy gesztust!
Mit adhatnék?
És tépem magam itt a sarkon, a velszi herceg cipője színéhez hasonló ég alatt. Tépem magam a hála és a jót akarás rám dübörgő aktivitásában. Tépem az agyamat és a szívemet, hogy odadobjak neked valamit, városom, nagy adósságom gyarló részleteként.
…És ekkor a sarkon befordult két csendőr. Két csendőr puskával, szuronnyal, ifjan, erősen, a hatalom és erő dobbantó szimbólumaként. Mentek haza a laktanyába, végig a korzón.
És én egy villanásban még egyszer azt mondtam, hogy „Városom!” – és elindultam a két csendőr előtt. És szabályszerűen mentem előttük, két lépéssel, átvéve lépésük ritmusát, végig a korzón, melyen az „eset” hamar átfutott.

– Viszik Tomcsát – hallottam felém szállani, és a pillantások bámulók voltak, kérdők és izgatottak.
A kávéházból kitódultak, az ablakok megteltek, jelek röppentek: miért? Én titokzatos voltam és elszánt.
– Mit izensz? – kiáltotta egy barátom óvatosan a túlsó oldal felé fordulva.
A járdán utat nyitottak, bizsergés ült ki az arcokra: mi történhetett?
Ha jól láttam, az anyák ujjal mutattak rám, és óva intették fiacskáikat.
A nők összesúgtak, és kettőt léptek hátra.
Egy ügyvéd köszönt.
És én csak mentem, mentem az örömtől dobogó szívvel, hogy megajándékozhattalak, én városom.
Csak mentem, és a járda végén szinte restelltem visszafordulni.
És akkor szemrehányó pillantásoddal találkoztam, én városom!

(1933)