Gyulai Pál: Az éji látogatás

Három árva sír magában,
Elhagyott, sötét szobában;
Zivataros, hideg éj van,
Édes anyjok künn a sírban.

„Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, úgy alhatnám!”
Mond az egyik, s el nem alszik,
Sóhajtása föl-fölhallszik.

„Beteg vagyok, édes anyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!”
Mond a másik, s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.

„Édes anyám, gyújts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!”
Harmadik mond, mindenik sír…
Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sírból édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Haza felé, az ösvényen.

Arcza halvány, hangj’ a régi,
Fia, lyánya megösméri;
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja,
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja,
Harmadikat gyógyítgatja.

És ott virraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három;
Majd megindul, széttekintget,
Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,
Helyreteszi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni virradóra;
Visszanéz a véghatárrul…
Sír megnyílik, sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed:
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.

---

Felolvasta a Kisfaludy-társaság február 5-diki közgyűlésén.

(Megjelent a Vasárnapi Újság, 1867. február 3-i számában.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ