Házimozi / Nászta Katalin: Gondolatok egy film kapcsán

(SZEMBESÍTÉS – angol-francia-német koprodukció – 2001, Szabó István filmje)

A kritika kis megvetéssel jegyzi általában azokat az írásokat, amik a műélvező saját benyomásaira, személyes érzelmeire épülnek. Én mégis erre adom a voksom.
Az élet mindig újratervezi önmagát. Vagy: nincs új a nap alatt. Vagy, semmi sem az, aminek látszik…
Sok ismert szlogent idézhetnék. Megnézek egy filmet, elolvasok egy könyvet, verset, meghallgatok egy zenei művet – de ha nem szólít meg, nem is beszélek róla. Mintha nem is láttam volna, hatástalan marad az életemre nézve. De ha megszólít, akkor nagy hiba lenne kihagyni a személyes véleményt. Akár belemerülök, akár fölé emelkedek, rajtam szűrődik át. Kivonhatatlan vagyok belőle.

Akkor kezdjük.
Micsoda élvezet ömlik szét az arcán, mikor vallatja a híres karmestert, a világ épp legnagyobbját! Megbízták egy nagy feladattal. „Nagy kutyákat” levadászni, rájuk bizonyítani, hogy bűnösök, részt vettek, behódoltak Hitlernek, mert „nácik voltak mind”!
A film egy képpel indul, ahol a parancsot kiadó magasrangú tiszt kijelenti, valami elementáris gyűlölettel, hogy a tömegek, akik Hitlert éljenezték menetelései során, mind kollaboránsok voltak, egyetértettek vele, és épp olyan bűnösök, mint ő. Nem érdemel kegyelmet (azt is osztják) egy sem. De lehetetlen mind elpusztítani őket, így csak a prominens személyekkel foglalkozhat. Kiválasztja egyik legkutyahűségesebb emberét, aki parancsot teljesít, azzal a meggyőződéssel, hogy igazságot szolgáltat a megölt zsidókért. Igaza van? Ez akkor és ott nem lehetett kérdés.
Az őrnagy a vallatás, a nyomozás során olyan eszközöket használ, akár a Gestapo tisztjei. Senki sem lehet ártatlan, aki túlélte a háborút. De most csak ezzel a „nyomorult karmesterrel” foglalkozik, két segéd, egy fiatal német lány és egy zsidó fiatalember segítségével, akik épp annyira tájékozottak az igazság tekintetében, mint általában a fiatalok az idősekhez képest. A fiatalember maga is zenerajongó, rokonszenvezik a karmesterrel, a lány ágyszintén. De elhiszi a karmesterről, amit kezdettől állítanak róla, hogy szimpatizáns volt, Hitlert támogató, náci… Csodálkozik is, hogy tehetett ilyet egy ekkora művész? De az a szenvedélyes gyűlölet, ami a vallató őrnagyban megvan, belőle hiányzik. Előkerülnek adatok, titkos felvételek, levelek, látjuk, amint a karmester kezet fog a Führerrel egy koncert után, megköszöni annak gratulációját…
A karmester bűne – olvassa fejére az őrnagy –, hogy nem állt ellen, nem vallott mindjárt színt, nem menekült el, aminek egyenes következménye az egyetértés mindazzal, ami történt. Az őrnagy a karmester magánéleti problémáit is kiteregeti a két segéd előtt: rossz házasság, szeretők, törvénytelen gyerekek… A karmester minden védekezése újabb ötlettel fűszerezi a szövetséges őrnagy érvrendszerét. Kikészíti áldozatát, a karmester összeomlik. Felmentése biztos tudatában jön a kihallgatásra, most csak a megerősítésre vár. Gyanútlansága apránként töredezik szét, fokozatosan döbben rá, hogy nem a felszabadító, Európát menteni vágyó Amerika küldöttjével, hanem egy bosszúszomjas, újnáci érzelmekkel telített emberrel van dolga. Kezdetben szabadon, nyíltan mesél magáról, koncertjeiről, a körülményekről, nem veszi észre, hogy ellenséggel áll szemben, aki a kihallgatás alatt sorozatosan megalázza, belegázol minden emberi érzést nélkülözve, valósággal legyalulja a társadalom még csak elfogadható szintjéről is a művészt. Egy nullává tiporja, akinek ott a helye a többiek közt. Bűnhődnie kell!
A színész Stellan Skarsgård, elképesztő őszinteséggel, természetességgel alakítja Wilhelm Furtwängler, a világhírű karmester alakját, akit sokan Hitler házi zenészének tartottak. Sokáig nem is hiszek neki, még ellenszenves is a viselkedése. Olyan, akár a kiérdemelt hódolathoz szokottaké. Önérzetében mélységesen sérti az a közönséges, útszéli stílus, amivel az őrnagy vallatja. Annyira hihetetlen, világába bele nem illő az őrnagy hozzáállása, hogy az elején fel sem fogja, kivel áll szemben. Más hullámhosszon élnek, az élet más-más szegmenseiben. Ez a két emberfajta normális körülmények között az életben nem is szokott találkozni, ezért nem ismerhetik egymás nyelvét sem. Kettőjük nagy csatája a film. Két emberi sors, az élet fényesebb és fémesebb oldalán élő emberfajta. Egyik a felső tízezer legfelsőbb rétegének tagja, a legmagasabb művészi régióban, a szimfonikus zenében van otthon, annak is legmagasabb csúcsán, karmesterként – a másik pedig a társadalom politikai-katonai szervezetének, a hadseregnek egyik magasrangú tisztje. Ráadásul civilben: biztosítási jogász. Nagy csűrcsavaró, nagy csűrcsavarások ismerője, leleplezője…
Amerika szerepe a második világháború után, de a szövetségeseké is, a legenyhébb megítélések szerint is ambivalens. A feltárt, napvilágra került bizonyítékok a vesztes németekkel szembeni retorziókról kérdésessé teszik önzetlen felszabadító szerepüket.
Tulajdonképpen négyszereplős film a Szembesítés. Mellékszereplő az a zenekarban játszó művészkolléga, aki elárulja karmesterét, olyan magánéleti információkat osztva meg az őrnaggyal, amit az nem ismerhet. Önmagától is hányingere lesz, mikor rájön, mibe sodródott, és tudja, nem fog ellenállni.

A karmester – és vádlója (jelenet a filmből)

Vége a háborúnak, de semmi nem változott. Nincs fellélegzés, szabadság, ugyanúgy kell tartani a besúgóktól, akár a háború, vészhelyzetek idején. A félelem a gyenge embert jellemtelenné teszi, árulóvá, aki még élvezettel is pletykál többet a kelleténél…
A fiatal segédnyomozók eleinte némi tartózkodással ugyan, de lelkesen társulnak őrnagyukhoz, segítve őt mindenben – amíg a szemük előtt nem válik vállalhatatlanná az egész leleplezési folyamat. A lánynak az apja pusztult el a háborúban. Ismert katonai személyiség volt, aki kiállott a zsidók mellett, részt vett a sikertelen Hitler ellenes merényletben – az életével fizetett érte. Rendkívül sokat elárul a lány visszafogott bemutatkozása, amikor a nevére rákérdezve, a vallatott személyeknek újra és újra kimondja az apja nevét. Tudja, milyen hatást fog gyakorolni rájuk, bár nem kívánja ezt a hatást, szeretne észrevétlen maradni. Rokonszenves ez a magát nem mutogató, visszahúzódó viselkedés. Kiderül, korábban őt is kegyetlenül megkínozták vallatáskor, csakhogy a Gestapo emberei tették. Ez a zsigereibe égett tapasztalat teszi gyanakvóvá, tartózkodóvá minden vallatással szemben. Megfagyott a lelke.
A fiatal zsidó fiú, mikor az őrnagy megállapítja származását, talán először szembesül azzal, hogy ez nem jelent számára biztonságot a háború után sem. A szerep jellemfejlődését remek alakításának köszönhetjük. Szabó István rendező színészválogatásai, közös munkájuk a forgatás során mindig lenyűgözően eredményes, pontos. Éppen ezekre a színészekre volt szükség ehhez a filmhez.
A problémakör ma sem vesztette aktualitását. A győztesek mindig meg akarják torolni az ártatlanul elpusztultak halálát, igazságot szolgáltatva nekik, ítéletet hirdetve az új, a jónak gondolt nevében.

A kérdések a legjobb indulat mellett sem hunynak ki, a számonkérések szaporodnak, a tisztára mosakodás állandó igény. Az ember nem arra született, hogy a szemétdombon végezze.
A film valósággal belemászik az emberbe. Nézze bárki, bárhol, bármikor. A felvetett téma, az árulás, kitartás, megalkuvás, ellenállás, önfeláldozás, szembeszegülés – minden kornak, embernek a legfontosabb kérdése, amire jól kell válaszolnia.
Bűnös-e az ember, aki művész, és nem száll szembe a hatalommal? Megalkuvó-e az, aki életben akar maradni, ha nem is mindenáron, de azért valamiképpen? Felmenthető-e az, aki csak őrzi a művészi értékeket?
Szabó István Mefisztójának főszereplőjénél ugyanez a kérdés. A hős, az önfeláldozó mindig abban a hitben adja életét oda, hogy majd a jövő igazolni fogja őt. És aki az élet mellett teszi le voksát, nem szegülve nyíltan szembe a pusztító hatalommal, szintén ebben reménykedik.
Mi, a jövő emberei, látjuk, hogy az igazolás elmarad. A jelennek rendszerint bűnbakokra van szüksége, akikre át lehet hárítani a bűnt – mint ama kos fejére, amit elengedtek a pusztába, hadd szenvedje el a nép bűneiért a jogos büntetést. Mindig keressük a helyettest, aki elviszi a balhét. Állandó vádaskodásban és folytonos önigazolásban élünk.
Belenézek a mi életünkbe. Nem fog leállni a múlt bűneinek feltárása, a megnyomorított életek felmutatása, annak minden sarával együtt. Amíg magad mosod tisztára, másokat fröcskölsz be sárral. Aki beismeri gyengeségeit, könyörületre nem számíthat. Az ember imád ítélkezni, szentenciákat kimondani, gyönyörűségét leli mások befeketítésében. Undorodik, undort ébreszt és maga is undorítóvá válik.
Ördögi kör ez…
Szabó István filmjei elevenbe vágnak, nem ússzuk meg az önelemzést. A Mefisztó filmje indította el bennem a kérdések sorozatát: meddig mehet el a művész a lojalitásban? Mikortól válik árulóvá?
A Szembesítés olyan tükör, amiben lehetetlen nem észrevenni, mennyire reménytelenül elromlott minden.
Mindenkinek megvan a maga Hitlere, Auschwitz-a, a maga kisebb-nagyobb árulása egy eszme ellen, vagy kiállása egy téveszme mellett.
Miből is születnek a forradalmak? A háborúk? A nagy világégések? Lesz-e vége valamikor?
A Mefisztó 1981-ben készült. A Szembesítés 2001-ben, húsz évre rá. Most 2019-et írunk, a történelem spirálon forog, nincs a süllyesztőben.
Az elnyomás alatt az emberek besúgók, árulók, áldozatok, mártírok lesznek, majd rövid lélegzetvétel után megint – újabb terrorok, elnyomások mentén. Miközben mindenki csak élni szeretne.

A magam eddigi életén végigtekintve, elképedek mekkora ostobasággal éli az a fiatal, munkáscsaládból származó, később értelmiségivé igyekező ember az életidejét. Nagy jelszavakként fityegtek az orrunk előtt, amit beadagoltak nekünk a szocializmusról, kommunizmusról, és ahogy a szemünk nyiladozni kezdett és észrevettük az anomáliákat szűkebb környezetünkben, úgy alakultunk ilyenné vagy olyanná. Szinte az anyatejjel szívtuk magunkba az ellenállást, a meg nem adást, ami nem azonos az ellenszegüléssel, hiszen az elnyomó fasiszta rendszer borzalmai önmagukért beszéltek. Fel sem tételezte a fiatal, bízó lelkű – ez elidegeníthetetlen sajátossága –, hogy netán árulók vehetik körül.
Aztán hamar jön a kijózanító pofon. Még középiskolás, mikor megkeresi a biztonság embere, kihívják óráról és arra kérik, számoljon be a társairól… – mit is? Annyira nem értettem, hogy le is tettek rólam. Később, mikor már eléggé világos volt, hogy nem a pártunk és kormányunk fog minket üdvözíteni (akkor még nem ismervén a szó igazi jelentését), nem akartam belépni a pártba főiskolásként. A ’nem vagyok még „érett” rá’ hivatkozással sikerült kibújnom egy ideig alóla. Beszervezni akkor próbáltak, amikor valaki feljelentett(?) hogy fogamzásgátló tablettáim vannak. Gyomroztak vagy két óráig a rendőrségen, mialatt a lakásomat felfordították, – egy garzonban nem volt sok kutatnivaló -, végül megunva az ostoba szöveget (mint pld. milyen izgalmas munka a kémkedés, sok képzőművész ismerősömre vigyázhatnék, nehogy ellenséges befolyások hatása alá kerüljenek, ezzel is az ország érdekeit szolgálnám, a bűnös, kizsákmányoló kapitalizmustól védeném, amiről mellesleg semmit sem tudtam), azt mondtam: ha valami gyanúsat észlelek, elmondom.
Első, egy hetes magyarországi látogatásom ajándék volt édesanyám részéről, és Budapesten az erdélyi román nótaszó hallatára fogott el a honvágy(!), amit a tévében hallottam ott tartózkodásom ideje alatt. A második már szemfelnyitogatóbb volt– egy jugoszláviai színházi vendégszereplés alkalmával, de még akkor is enyhe gyanakvással figyeltem azt a világot, mint aki teljesen idegen közegbe került, és nem ismeri a szokásokat, de eszem ágában sem volt ellenségeskedni, vagy úgy barátkozni, mint egy elnyomott ország lakója. Akkor a polgár elnevezés kapitalista csökevénynek számított a tudatomban.

Szóval, megunva a szócséplést, megígértem, hogy ha valami gyanúsat látok, szólok. Ezzel el is eresztettek. Azonnal átmentem ügyvédnő barátnőmhöz, akinek elmeséltem az egészet, megkérdezve tőle, hányszor büntethetnek meg engem egy dologért, mármint a fogamzásgátló tablettákért. Mikor megnyugtatott, hogy csak egyszer, megkönnyebbültem, hiszen azokat elkobozták, valamennyi pénzbírságot is a nyakamba sóztak, mint káros tevékenységet űzőnek. Hazamentem, és konstatálva a rendetlenséget, amit maguk után hagytak, kitakarítottam, rendet raktam…
Soha nem háborgattak. De attól kezdve az ártatlanságom odalett. Bizalmatlanul jártam a városban. Ki lehetett az, aki elárult, fogalmam sem volt, ma sincs, nem jártam utána, és rég megbocsátottam mindenkinek. Később, mikor vallatni kezdtek a kitelepedési kérésünk alatt, színházi próbáról kihívva, azt hazudva, hogy feltörték a lakásomat, a szekuritátéra vittek és faggattak a kapcsolataimról, felsorolva a magyar követség képviselőit, akikkel találkoztunk, házkutatást végeztek, elkobozták a magyar folyóiratokat, könyveket, a nagyobbik fiam szeme láttára, akit ugyan ki akartak vitetni, de a férjem nem engedte, ’hadd lássa mit csinálnak’ jelszóval…
Örültem, hogy eljöhettem az országból.

De a filmbeli kérdésekre a válaszokat mindenkinek meg kell adnia – magamagának. A film lélektanilag pontos ábrázolásokkal operál, a karmestert alakító arcára kiülő döbbenetek sorozata, amikor konstatálja, hogy egy vérszomjas fenevaddal szeretné megértetni a zeneművészet szépségeit, a líra hangjaival egy betonfalon kopogtat – felejthetetlenül belénkivódik. Ezek a megdöbbenések, a mindenkori ártatlan áldozatok védtelenségét bemutató rezdülések, mikor megrendül a bőr alatt a lélek, kiül az arcra, a szemekbe a felismerés, hogy nincs remény – a hiábavalóság falainál nem lehet szavakkal már semmit elérni, semmilyen humánus eszköz nem használ – nincs ember, akit ez meg ne rázna, fel ne zaklatna. És kétségbeesetten keresi a megoldást, amit nem talál. Monstrumok ellen ember csak veszíthet. A monstrum pedig kéjelegve törli meg szája szélét, miután jól szétrágta, szájában megforgatta és kiélvezte áldozatának döbbeneteit, keserűségeit, álmait, az elvonatkoztatás, az élet gonoszságain való felülemelkedés képességével élő embert, – akit az élet értelmének reménye, annak minden lehetetlensége ellenére éltet, – kiköpi.
És ezt a játszmát az emberiség újra és újra eljátssza. Mintha marionettbábuként rángatná egy őrült, megveszett szörnyeteg. Talán nem tévedünk, ha a bibliai fenevad jut róla eszünkbe.

Szabó István e filmjében bemutatta nekem a sorsnak örökké kiszolgáltatott embert. Csinálhatsz bármit, egy újabb uralomra kerülő hatalom a maga szájaíze szerint ítéli meg az életed. Az élet, a történelem kerekei, őrlő malmai között csak annak lehet igaza, aki hagyja magát ledarálni, megőrölni. Búzalisztnek. Kenyérnek. Kétségbeesett kísérlete, igyekvése a fennmaradásra, legyen az egy nép, egy közösség, egy ember – hiábavaló. Ami utána marad, azt is a maga szájaíze szerint alakítja a jövő, az aktuális kor.
Mennyire illik ide akár az: Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! (Dante) vagy a: Mondottam, ember, küzdve küzdj és bízva bízzál! (Madách). Választhatunk.

*

Szembesítés, 2001 (Wilhelm Furtwängler)

Főbb szereplők:
Steven Arnold – Harvey Keitel
Wilhelm Furtwängler – Stellan Skarsgård
David Willis hadnagy – Moritz Bleibtreu
Titkárnő – Birgit Minichmayr

Rendező – Szabó István
Operatőr – Koltay Lajos

A film forgatókönyvét saját színdarabjából Ronald Harwood írta. A színpadi változathoz képest több karakter került a filmbe, illetve a már meglévő szereplők is hangsúlyosabb szerephez jutottak. A mozi különlegessége, hogy az alkotásban többször láthatók azok, az annak idején Alfred Hitchcock által forgatott sokkoló képsorok, amelyeken egy buldózer emberi holttesteket “takarít el” egy koncentrációs táborban. A dokumentumfilmet 1945-ben ötven évre titkosították, és a felvételeket a Szembesítés című filmben láthatja először a közönség.

A film óriási sikert aratott a Berlinalén, és Dél-Amerika legnagyobb fesztiváljának, a Mar del Plata-i Nemzetközi Filmfesztiválnak a zsűrije is öt díjjal honorálta az alkotók munkáját. Szabó István a legjobb rendező díjában, míg Koltai Lajos a legjobb operatőr díjában részesült.

2019. február 1.

4 hozzászólás érkezett

  1. B.Tomos Hajnal:

    Mindenki csak élni szeretne- ez olyan igazság, melyet semmiféle rendszer, ideológia vagy dogma nem licitálhat el tőlünk. Mert a hatalmasok jönnek és mennek, de a kisembernek védelmeznie kell azt aprócska magot, mely az emberiség túlélését biztositja és melyet a Leghatalmasabbtól kapott. Köszönöm, hogy olvashattam ezt az irást. Főleg a kérdéseket lenne ildomos jó mélyre vésni.

  2. Barta László:

    Nászta Katalin lebilincselő írását olvasva és a két említett remek Szabó István rendezte filmekre gondolva, az első gondolatom mindjárt egy sarkalatos ,örök kérdés, inkább óhaj jutott eszembe: ” Embernek maradni az embertelenségben!” . Akár a filmekre gondolva,vagy a való élet helyzeteire, amibe a kor belesodorta az önvallomásában leírtak szerint Nászta Katit…mély gondolatok ezek, meddig mehet el, szabad-e elmenni …a falig. Önmagunk önbecsülése, értékrendje mit bír el…? Ezek a kérdések,ezekkel kellet szembesülni még odaát a neveltetésünkben, miért is kellett pionírnak lenni az általános iskolában, miért is kellett belépni “önként” a KISZ-be…(mert esetleg nem vettek fel az egyetemre…), miért, miért…a “dicső pártba”…(mert a családot el kellett tartani, mert csak akkor kaphattál a végzettségednek megfelelő állást…). Bizonyára sokan sokféleképpen szembesültek ezekkel a morális kérdésekkel. Köszönöm Nászta Katinak ezeket a mélyenszántó gondolatait!

  3. Nászta Katalin:

    Jók ezek a filmek. Sokat tudnak.

  4. Tohol Éva:

    Annak idején moziban láttam a filmet, nagy hatással volt rám. Ez az írás annyira jó, hogy újra szeretném látni a filmet.

Szóljon hozzá!