Ady(100): Juhász Gyula, Bartis Ferenc, Benamy Sándor
Juhász Gyula: Adyra gondolok
Adyval vitézkedtem egykor én még;
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén,
És most idézi őt az alkonyat:
Ó, hova lett a régi, furcsa mámor,
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze, és sír az avar.
Igaz, a dal szól, és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat,
Es betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap,
Es merre van a végső diadal,
S akit imádtunk átkozódva, ó, jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?
Bartis Ferenc: Ady tegnap meglátogatta Érmindszentet
Újra itthon, az Idegenben,
sok-sok Örömtől megviselten,
elnyűtten az Álmok súlyától –
fölöttem az Ég már nem lángol.
Benamy Sándor: Ma meg lehet őrülni
Érmindszenten egyre gyakrabban rendeztek Ady-ünnepséget. Az emigránsok lehetőleg minél többen kimentek arra. Én egyszer készítettem is magamnak egy beszédet, hogy ott elmondjam. De olyan expresszionistára sikerült, hogy biztosan nem értették volna meg, holott nagyon is benne volt a kor, a mi korunk, az Ady itthagyta kor s a már fenyegető fasiszta kór. Ennek vészjósló, vijjogó, első sirályaként ünnepeltem volna a Költőt. Így csak barátaimnak olvastam fel halkan. És most itt közlöm:
„Ady Endrét ünnepeljük ma.
Kalauz úr, állítsa meg a vonatokat, pincérek mindenkit szólítsanak felállásra. A nagy zavartság felett, ami a világ, tárogatózzuk szét: Ady…! Ady …! Ő nem volt sosem a bizonyosság. Akkor is, mielőtt meghalt, ama fülledt nyári éj víziójával csóvázott csak szét a sötétségben.
Bús, beteg, borult, baljós emberek, akik vagyunk, reszkessünk ma térdre Ady előtt. Mindenki jöjjön a nyilvánosság elé vacogásával. Remegős, roggyant, révült testeké ez a nap, ne szégyellje magát senki, dadogjuk ki szabadon roppant félelmünket a világba. Akinek valami erős nézete van, álljon ma ki a szélekre, és hagyja a gyepet a nyavalyatörősöknek, agyalágyultaknak, rángatózóknak. Ma mindenki eltáthatja magát, ne restelkedjék senki, hanem vágódjék le az egyetlen szilárdságra: a göröngyre.
Erre, erre, ferdültinúak! Ma mindenki beszélhet álmában. Lehet a holdat nézni, és fel lehet mászni a falakra. Ezen a napon nem kell senkinek semmire esküdni. Mindenki támaszkodhat valakire, elhagyhatja magát, bőghet és jajveszékelhet nyíltan.
Puhán, lágyultan, borzongósan dőljünk el, mint Ő a sírba. Brühögjünk, hebegjünk, hihizzünk igazi állapotunk egyetlen kifejezési módja szerint. Kapjuk hónunk alá a holdat, a szemünk álljon keresztbe, fejünket verjük a földhöz, sikongjunk, visítsunk, ne értsünk meg ma semmit. Féljünk, ahogyan ő félt, rúgkapáljunk, beszéljünk félre, és érezzük, hogy valami jön. Ma meg lehet őrülni.”
Pusztai Péter rajza